Adhatnám ennek a bejegyzésnek azt a címet is, hogy Edi moved to England – 3. fejezet 1. rész. Vagy, hogy Koncertek helyett pelenkacsere és alvástréning – utóbbit én alvásmenedzsmentnek hívom. Na, de ne kanyarodjunk el ennyire, ez a poszt ugyanis nem kismamáknak szólna és mesélné el eddigi tapasztalataimat, plusz adna tippeket kisgyermekes anyukaként. Ilyenből túl sok van. Ez a poszt személyes, némi általános kitekintéssel, mert azt hivatott szavakba önteni, amit éreztem, érzek, és talán nem vagyok egyedül. Elmeséli, hogyan élem meg ezt a 180 fokos, némileg tervezett, de főként váratlan fordulatot: hogy tényleg mintegy varázsütésre vált valóra régóta dédelgetett álmom, egy világjárvány sújtotta, feje tetejére állt bolygó szülőhazámtól távoli részén. 

Feje tetejére állt bolygó… tudom, tudom. Nehéz elképzelni. Én mindenesetre így írnám le a maszkokkal tarkított, kezüket mosó emberekkel megspékelt, széthúzott tömeg jellemezte jelenlegi világunkat. Érdekes lenne látni, nem csak olvasni, milyen a helyzet Budapesten, kis hazánkban. Pár nappal ezelőtt egy kedves barátom megkérdezte, van-e honvágyam. Azt mondtam, nincs, de amikor arra gondolok, hogy még egy hetet kell várni az útlevélre vagy ki tudja mennyit a karanténmentességre, pedig milyen szívesen megosztanám az örömömet személyesen is a családommal, a barátaimmal, akkor sírni kezdek. Sosem volt honvágyam. Ahhoz azt kell érezned, hogy valahol kizárólagosan otthon vagy. Ennek hiányában nem ismertem fel az érzést, és talán most mégis honvággyal küzdök.

Szerencsére nincs sok időm ezzel foglalkozni, mert az élet egy újszülöttel pont olyan, amilyennek azok írták le, akiket kinevettem.

Szégyellem is magam emiatt egy picit, viszont mégsem fogok beállni a panaszkodó anyukák táborába. És már megint előre rohantam a történetben. Pedig biztosan érdekel mindenkit, hogyan ismertem meg az APUKÁT. És hogy mikor.

 

Tündérmesék márpedig vannak

Az univerzum és a pozitív gondolatok ereje szintén létezik. Én hiszek benne. Ott kezdődött az egész történet, hogy nagyjából 10 évvel ezelőtt töltöttem Londonban egy hetet, és gyakorlatilag kijelentettem, hogy nagyon szívesen élnék itt. Az életem odahaza másként alakult – máshogyan alakítottam –, így Lilikével és Ronikával éltük tovább pörgős, kutyaszőr hálózta életünket. Hamarosan szingli – bolond kutyás – lánnyá váltam, és leginkább arról lettem híres, hogy nem igazán vagyok alkalmas kapcsolatokra. Sem túlzottan hajlandó. (Ezt nyilvánvalóan a másik félre kentem legtöbbször, de „párkapcsolati-párválasztási-önismereti tanácsadók” írta bejegyzésekkel is tele az internet tarka és sokszor megtévesztő világa, szóval most ebbe sem mennék bele hosszasan. Azonban fontos a matek. 8 év igazi kapcsolatnak mondható kötődés nélkül, 2 viszonylag hosszú együttélés után. S ha már számok, tisztázzuk az életkoromat, nehogy valaki elbizonytalanodjon: 2020 novemberétől 36.) Amikor meghoztam ezt a fájdalmas, rengeteg lemondással járó döntést, és szinte szó nélkül Angliába költöztem, mindez még egy rövidtávra szóló terv volt. Csak fél év, mondtam, közben a tarkómban ott motoszkált valami fura érzés, ami azt súgta: vagy több. Te már nem fogsz hazajönni, mondta valaki, s én nem tudtam őszintén azt mondani, hogy dehogynem! A miatt a tarkómban bizsergő izé miatt. Mi lehetett az? Talán titkos vágy.

Azt elmeséltem már, hogyan kerültem Anglia közepéről Londonba végül, de most akkor jöjjön a várva várt infó: a Tinderen. Haha, igen, a Tinderen ismerkedtünk meg Apuka és én. Mert az az elítélt, nagyon rosszul píározott applikáció bizony hozhat meglepetéseket. Például, hogy valaki nem csak szexelni akar. Vagy, hogy egy sikeresen alakult első randiból életre szóló döntések születnek. Kurvagyorsan. Azért mesélem ezt el nektek, mert igenis léteznek tündérmesék és, mert hozzátartozik az igazsághoz. Mi másnak lehetne nevezni, amikor 2 nap tinderezés után találkozol valakivel, aki olyan, amilyenre mindig is vártál, miután évekig csak szerencsétlenkedtél.

2 nap csupán, mert nem volt kedvem és időm az egészhez és senkivel nem is akartam találkozni. Az volt a legfontosabb, hogy életben maradjak egy ekkora városban, folyamatosan munkát és az új önmagamat keresve. Aztán, amikor igaz elszántság kerített hatalmába, írtam egy dalt. Amikor úgy éreztem, nem tudom ezt az egész, életnek nevezett dolgot tovább menedzselni egyedül. Amikor teljes eltökéltséggel mondtam – énekeltem – ki a kvázi segítségkérésemet és nyilatkoztattam ki: készen állok arra, hogy valakit igazán közel engedjek magamhoz. Akkor egyszer csak kaptam egy értesítést: it’s a match!

 

Ha valami működik, akkor működik

Ugyanakkor meglepő is. Hiszen eddig semmi nem működött, akkor most tényleg higgyem el, hogy létezik az ellenkezője? Korábban azzal küzdöttem, hogy a komolyabb (?) randitársaim 4 hónap után még nem tudták eldönteni, a barátnőjük vagyok-e egyáltalán. Ez a Tinderen felszedett pasi meg az első randin arról beszélt, nem szereti a gyerekeket, mert az össze haverja, aki apa lett, eltűnt, és most nincs kivel igyon. Erre én jeleztem, hogy nem teljesen értem, miért ne mehetne egy kisgyerekes apuka italozni a haverjaival, ha úgyis az anyukára hárul a legtöbb feladat, például a gyermek táplálása. Egy hét után arról beszélt ugyanez a fiatalember, hogy úgy érzi, velem lehet tervezni. Egy hónap után kaptam kulcsot és a szerencsére kevés cuccommal együtt beköltöztem, majd két hónap múlva felmerült: let’s make a baby! Azt gondoltam, ennél egy picit több idő szükséges ehhez, de ez a baba világra akart jönni mielőbb. Így történt, hogy egy tökéletesen működő kapcsolatban, 9 hónapos várandósan ünnepeltük az első évfordulónkat. 35 éves vagyok, fel sem merült bennem, hogy várnunk kellene még.

Mindig is szerettem volna gyerekeket, és nem éreztem még magam soha ennyire biztonságban és végre igazán otthon valaki mellett.

Nemrég bevillant a 10 évvel ezelőtti, a fejemen csupán átsuhanó gondolat arról, hogy Londonban szeretnék élni. Úgy tűnik, idővel valahogyan minden a helyére kerül. Még én is.

 

Babavárás és koronavírus

És Anglia. Mert a csomagnak az is a része.

Épp Magyarországon voltunk, amikor gyanússá vált, hogy a melleim túl jól mutatnak a fekete bodyban, amit a Happy Dead Band koncerten viseltem Pécsett. Az volt az utolsó koncertem, tavaly szeptemberben. Hiányzik, na, nem tagadom. Az első hónapokat nehezen viseltem, mivel egyfolytában hányingerem volt, amit korábban csak másnaposság kapcsán tapasztaltam. Akkor viszont az alvás volt a gyógymódom, így most is így próbáltam túllendülni a kellemetlenségeken. Ebből egy enyhe depresszió is kialakult, s Apuka kérdezte, az bánt-e, hogy most háttérbe kerül az – amúgy is épp háttérbe szorított – éneklés? „A legszánalmasabb kifogás lenne a babára fogni, ha nem folytatom”, mondtam, és így is gondolom. Az már más kérdés, hogy milyen formában. A levertség másik oka az volt, hogy minden olyan gyorsan történt, hogy gyakorlatilag nem volt időm felfogni. (Lehet, jobb is, mert túlparáztam volna…) Elköltöztem, továbbálltam, találkoztunk, elveszítettem Ronikát, az egyetlen biztos pontot az életemben, anya leszek… WTF? Az életem a feje tetejére fordult. Ember legyen a talpán, akit ez nem visel meg lelkileg. Én pedig alig tudtam talpon maradni, akkorára nőtt a pocakom. Az akkor még ismeretlen nemű Baballoon csak nőtt, nőtt, és szépen beleszőtte magát a napjainkba, amiket el sem tudunk képzelni nélküle. Csak Apuka, ő, meg én. Bezárva, vírustól fenyegetve, emberektől elszigetelve. Plusz én egy másik országban ragadva, a családomtól és barátaimtól távol, az újak megismerésének lehetőségétől megfosztva, hormontengerben fulladozva. Nem mondom, hogy sosem sírdogáltam, pedig soha ilyen boldog nem voltam még. A feldolgozandó csomag viszont csak nagyobb lett, és én is.  Alultáplált tinikinézetű éjszakai tündérből felelősségteljes és kiegyensúlyozott, kerekded nő. Egy olyan, aki élvezi az anyaság minden pillanatát, de közben érzi a belső késztetést és egy elképzelt külső nyomást arra, hogy dalokat írjon és vegyen fel és jelentessen meg. Talán sokan eleve azt gondolták, zenélni jöttem. Sokan azt, hogy csak pár hónapra. Én pedig azért jöttem valójában, hogy pénzt keressek, amiből kifizetem az adósságaimat, plusz akkor már polírozzam az angolomat, aztán hazamenjek, aztán talán visszajöjjek vagy bármi. Innentől volt bizonytalan. S lám, nem teljesen ez lett az irány, de nagyjából ez történik csupán, if you know what I mean:

Az a kis kitérő, Baballoon egy igazi csoda. Ma 3 hónapos, és pont annyira kúl arc, mint a szülei. Beszél a képekhez, amiket neki készítettem. Szereti az ukelelét és az OP1-t. Beszélhetnék még róla, a kalandos szülésről, az azt követő fájdalmakról és küzdelmekről, jövőbeli tervekről, arról, hogy mennyire megéri minden álmatlan éjszaka, hogy milyen cukin gügyög ébredés után, hogy az életünk mennyire teljes most, és egy csomó mindenről. Legközelebb talán. Vagy az ediasamumandstuff Instagram-oldalon vagy Facebook-csoportban, ha valaki belepillantana a részletekbe.

 

Epilógus

Kívánom a legjobbakat, erőt, kitartást, türelmet mindenkinek. Nem költöznék vissza (olvasok híeket), de hazalátogatnék. A kiüresedett London egészen élhetővé vált amúgy. Kár, hogy nem láttam belőle sokat. Fura volt az egész, teljesen szürreális. Nagyjából most kezdem megszokni és úgy tekinteni rá, mintha nem egy science fiction, hanem egy éppen forgó dokumentumfilm főhőse lennék. A filmes hatás megmarad, mindig is olyan érzésem volt az életemmel kapcsolatban. A következő epizódokhoz most írom a zenét.