Aki ismer, az tudja nagyon jól, mennyire nehéz volt meghozni a döntést és Angliába jönni pár hónapra. Aki még ennél is jobban ismer, az a döntés hátterét is ismeri, akárcsak az aprócskának nem mondható módosításokat a tervben. Így történhetett meg az, hogy most az Anglia közepén lévő kis szálloda és madarak-fák övezte senki földje helyett a forgalmas és zajos, de mégis nagyon inspiráló Londonból küldöm üdvözletemet. 

Miért éppen London? 

Nyilvánvalóan a nagyvárosok közül ez volt Anglia közepéhez a legközelebb (ha nem számoljuk Birmingham-et), és hát azt gondoltam, itt nem leszek egyedül. Amikor ezekkel a gondolatokkal a fejemben útra keltem, mint egy felelőtlen, de leginkább mégis bátor tini, akkor még nem is sejtettem, mennyire otthon érzem majd magam itt.

Sőt, azt is elfelejtettem, hogy amikor majd’ 10 évvel ezelőtt itt töltöttem pár napot, beleszerettem a városba. Végre, valami, ami elég gyors, és elég nagy, és elég zsúfolt és elég színes ahhoz, hogy jól érezzem magam benne. De aztán otthon kezdtem el építeni az életemet, ami kisebb-nagyobb hiányosságokkal egész jól ment. Nem szeretnék a múltról mesélni, mert ezzel a videóval inkább lezárom, és egy új fejezetet kezdek.

Új fejezet

Több mint 2 hónapja vagyok a városban, és nem mondom, hogy a könnyebb utat választottam, de hát ilyen vagyok. A családommal álmodom, egy pici kutyatakaróval alszom, hiszen várom, hogy Ronika is itt legyen, a Facebookról bujkálok, hogy ne kelljen elmesélnem a nehézségeimet… Közben pedig érzem, hogy hamarosan minden más lesz, és sokkal-sokkal jobb. Talán már mától.

Igyekeztem melegen tartani az otthoni dolgokat zenei téren, közben pedig semmi sem alakult jól itt. Minden alkalommal, amikor eldöntöttem: oké, elfogadom, hogy most itt vagyok és elengedek mindent, érdekes módon a dolgok teljesen megváltoztak. Aztán megint elkezdtem kapaszkodni az otthon hagyott emberekbe, emlékekbe, esélyekbe, lehetőségekbe… a londoni vár pedig megint összedőlni látszott. A sírás kerülget most, részint örömömben, részint az elengedés okozta fájdalom miatt, de megteszem. És azért, hogy végre úgy alakuljanak a dolgok a zenében, a magánéletemben, a karrieremben, a pénzügyeimben, ahogyan az egy NAGYEDi-hez méltó. Ismertek – vagy nem ismertek személyesen, de – nem meglepő, hogy ezeket a sorokat gyakorlatilag megosztom mindenkivel. Drukkoljatok!

The day of changes? – a videóról

Aki követ az instagramon, az láthatta, hogy van egy fura hobbim: leszólítgatok embereket, hogy készítsenek fotót rólam, mintha turista lennék. Több év magány, vagy legalábbis egyedüllét megedzett, nem okoz gondot a feladat, sőt, élvezem. A videó ötlete tudat alatt kapcsolódik ehhez a szokásomhoz, de leginkább arra a diverz környezetre épül, amiben én személy szerint – mások számára talán – meglepő módon nagyon is otthon érzem magam. Itt senkit nem érdekel, hogy a harisnyád szakadt, hogy az angolod nem tökéletes, hogy egy másik országból vagy, hogy az arcodat kendő takarja, hogy a bőröd színe nem a megszokott,… mert ez itt megszokott. És mégis mindenki boldog és felszabadult (persze ehhez az én szemszögemből is kell vizsgálni a dolgot, és nem szabad mélyre ásni a politikában).

A lényeg, hogy a lenti videóhoz random embereket kértem meg, hogy szerepeljenek benne, és az emberek 98%-a igent mondott, nem figyelve azt, hogy egy oldschool énfónnal csinálom (ugyanazzal, amivel az Adj levegőt videóját :). Mindenki imádta az ötletet:

mutassuk meg a világnak (vagy legalább egy kis részének), hogy nincs különbség az emberek között. És én ebben hiszek.

És olyanok között érzem jól magam, akik ugyanennyire nyitottak. A streetart és graffiti (meg a sk8) iránti szeretetem meg tinikorom óta tart, és úgy tűnik, örök 17 éves maradok. Vagy 16. #sweet16

A videóban szereplő emberek mindegyikébe gyakorlatilag szerelmes vagyok, és a sírás kerülget, amikor arra gondolok, mekkora élmény olt látni az arcukon a reakciót: “nem vagy egyedül, én is ebben hiszek, csináljuk!”

Sok szeretettel a videó leírásában olvasható emberektől és tőlem, Nektek, akik nagyon hiányoztok, de most arra kell koncentrálnom, hogy itt vagyok, és ebből hozzam ki a legtöbbet, hogy végre megháláljam a belém fektetett hitet és bizalmat azzal, hogy igazán nagy dolgok történnek. És megyek majd haza, ígérem. És akkor már én fogom játszani a saját zenémet, az új dalaimat, és a régieket új köntösben, és Ronika is ott lesz! ♡