Eltűntem, titkolóztam, terveztem, hogy aztán majd egy jó hosszú blogbejegyzésben mesélhessem el az összes történést. Igyekszem úgy leírni, hogy tanulságos, motiváló és izgalmas legyen – pontosan olyan, amilyennek éreztem az elmúlt pár hetet.

Azt sem tudom, hol kezdjem, de most már muszáj, mert többen türelmetlenül várjátok. Ahogyan egyik kedves zenészbarátom írta, nagyon „Edis” lépést tettem, és mi tagadás. Felszállni egy Londonba tartó vonatra a semmi közepén anélkül, hogy a munkahelyedet értesítetted volna, nem szép dolog, és nagyon távol is áll tőlem. Viszont ahogyan a hotelnek is megírtam: mivel a hely olyan volt, mint egy börtön, mégis inkább úgy mondanám: pretty much stylish.

Miért is szöktem meg?

Jó esetben egy munkahelyről nem szoktak titokban kiosonni, de jó esetben egy munkahelyen nem is előbbre való a munkatársak megfigyelése a szolgáltatás korszerűsítésénél. A korábbi posztomban már kitértem arra, hogy a munkatársakkal meggyűlt a bajom viszonylag korán. Ennek több verziója is volt:

• Az angolok az elején szerettek, mert beszélem a nyelvet, terhelhető vagyok, okos és szorgalmas, aztán idővel észrevettem, hogy rájuk a négy tulajdonság közül csak a nyelvvel kapcsolatos igaz, és ezt nem is tartottam magamban. Ez elegendő volt ahhoz, hogy meglepően korán supervisor legyen belőlem, és ahhoz is, hogy a britek megutáljanak.
• A román kollégák azért nem kedveltek, mert kiváltságos helyzetben voltam a fentieknek köszönhetően, pedig én is csak egy „nem angol” vagyok, és mit képzelek magamról? Ráadásul nekik is elmondtam a véleményemet általában, csak ők nem mindig értették.

Amikor meghoztam ez a nehéz döntést, 3 cél lebegett a szemem előtt: 1. hogy elvonulok és dalokat írok, meg kitalálom, mi legyen velem a jövőben 2. pénzt keresek 3. fejlődik az angolom. Nos, a dalírás egész jól ment – a többihez képest -, mivel túl sokat dolgoztam és nagy volt a szám, a végén már csökkentették az óraszámomat, hogy ne kelljen annyit fizetni (persze a helyen nagyjából annyi munka jutott egy emberre, hogy szünet nélkül tudtam volna csak mindent megcsinálni), az angolom meg szépen fejlődött – visszafelé.

Voltak kedves és vicces pillanatok is, amiket együtt éltünk át, de ezek aránya idővel egyre kisebb lett. Én meg csak agyaltam, agyaltam, meditáltam, nyeltem, agyaltam megint, kussoltam… Mert amikor nem tettem, akkor nem találtam megértő fülekre, vagy a hátam mögött kibeszéltek a tisztaság- és munkamániám és az „utálatos” menedzseri viselkedésem miatt. Engem azért hívtak oda, hogy fejlesszek a helyen, de ehhez azért több support kell.

Börtön vs. munkahely

Eleinte nem volt fura, hogy mindenhol kamerák vannak, hiszen a legfontosabb a vendégek biztonsága. Csakhogy idővel világossá vált: ez bizony nem erről, hanem a szállodában lakó munkatársak megfigyeléséről szól. Lett egy új főszakácsunk, illetve végre egy főszakácsunk. Egyszer azt mondtam neki: Ja, hogy te ír vagy? Azt hittem, skót… Mert akkor mindent értettem volna azzal kapcsolatban, hogy az érkezésével egy időben miért kapunk jóval kevesebb és szarabb kaját, miért van zárva minden a konyhában, és miért vágják a kollégák fejéhez, hogy nem ihatjuk meg a reggeliből maradt narancslét. Ki kell önteni, a kaját a kukába, mert az nem a bentlakásos kollégáknak van, inkább kidobjuk.

Nem terveztem magánéletet ott, de azért szuper lett volna, ha nem kérik számon, miért beszélgettem egy vendéggel munkaidőn kívül. (Amúgy azért, mert a munkatársaimmal nem volt közös témánk, de egy bristoli zenésszel, aki végül a szökésben is segített, igen.)

Hogy a szar még hígabb legyen, a teljes menedzsment beköltözött a szállodába, ahol Craig kialakított nekik egy irodarészt. Ekkor már az addig nem működő kamerákat is újra beüzemeltették, ugyanis minden este szerették volna látni, hogy melyik munkatárs mit eszik a konyhában, mit iszik a bárban, mit csinál a folyosón, és a többi. Közben pedig mindennaposak voltak a visszajelzések a vendégektől a szobák hiányosságaival kapcsolatban, de azoknak a javítására „nem volt pénz”. Éreztem azért némi fejlesztést is, de fejétől bűzlik a hal, és bűzlött rendesen. Valószínűleg nagy jövő várt rám ott amúgy, mert a menedzsment kedvelt, de nem volt türelmem megvárni, hogy vajon idővel értékelik-e rendesen azt a kincset, ami én ott voltam, vagy eltávolítják-e a szakácsot, vagy gyakorlatilag a teljes csapatot, és elkezdenek-e befektetni végre a szállodába. Mert ezek mind kellettek volna ahhoz, hogy normális emberlánya jól érezze ott magát. Mindenki panaszkodott egész nap, én meg küzdöttem, hogy ne vágjam fel az ereimet, ergo ne is szólaljak meg, mert abból csak a baj van. Néha a hely szörnyűsége miatt éreztem magam rosszul, néha a munkatársak miatt, és egyre több időt kellett agykontrollal töltenem. Közben a kezdeti fényem veszni látszott, és bár kitartó vagyok és kibírok bármit, úgy gondolom, itt már önértékelési kérdésekkel kellett megbirkóznom.

Apropó önértékelés

Most jön a motivációs rész, de nem leszek Oravecz Nóri, és csak röviden.

Amikor pár nap után megláttam a munkatársaknak kialakított lakrészeket, fizikai rosszullét kapott el. Nem azért, mert kishercegnő vagyok, hanem mert… Tudjátok mit? De, az vagyok, basszameg! És itt jön az a pont, ahol mindig elrontottam életem során, de most először megfogadtam, hogy nem fogok oda beköltözni, mert – és most bocsánatot kérek, mert ha valaki, akkor én aztán nagyon hiszek az egyenlőségben, de – nem éreztem magam a többiekhez hasonlónak. De nem is ez volt a lényeg, hanem hogy úgy gondoltam, ennél jobb jár. Sikerült kibizniszelnem magamnak a legcukibb szobát, ugyebár, és akkor kezdetét is vette az első utálat-hullám a többiek irányából. Mindegy, túléltem, de rajtam maradt a princess gúnynév – persze hetekig csak a hátam mögött. Amikor már a szemembe is mondták egy-egy kevésbé kedvesnek hangzó román monológba illesztve, azt nagyon nem szerettem. Mert egy princess nem takarít és mosogat, és nem is dolgozik…

Sosem lehettem igazán princess. Előbb kezdtem dolgozni, mint középiskolába járni. Most programozom át az agyamat, de azért eddig is minimum Hamupipőkének tartottam ám magam. Szóval tudom, hogy bennem van a princess-potenciál, csak rá kell feküdni.

Mert ez ilyen: fejben eldöntöd, és kitartasz mellette, és meg is fogod kapni, mert megérdemled. És én leszek a legkedvesebb, legjóságosabb princess a világon. Meg a legrövidebb hajú is.

Kell egy rendes kastély

Itt meg egy kis spirituális rész jön.

Viszonylag korán felismertem, hogy nincs szükségem hosszasabb elvonulásra, hanem inkább vissza kellene szereznem a rég elveszett szociális készségemet, és mit ad Isten elkezdeni élni. Úgyhogy kitaláltam, mi lenne, ha Londonba cuccolnék, amint mindennel elkészülök (majd’ 3 hónapot vártam arra a számra, ami nélkül nem igazán alkalmazhatnak az országban, nem kaphattam pénzt sem és bankszámlát sem tudtam nyitni). Persze ezután meginogtam, mert hát Ronika otthon vár, a pénzt nem londoni életbe kellene fektetni, meg hát már megint egy lépés, döntés, jajjjjjj…. Szerencsére Patrick barátom megint felnyitotta a szememet: bizony, szégyen, nem szégyen, az egyszerűbb utat akartam választani és visszafelé lépni, előre helyett.

Szépen átgondoltam ismét, és meghoztam a döntést. Na, de 2 hét van még a fizetésig, hogyan bírok ki két hetet ott? Meg fogom ölni a szakácsot, nem tudok már többet meditálni, és úristen, de durva lesz ez a két hét. Majd egyszer csak jött a hír: 1 héttel korábban kapunk fizetést. Na, hát én ettől egész nap úgy éreztem magam, mint aki élete első spangliját szívta el, vagy nagyon bekajált (mert rám most már csak a cukor hat így J). A Londonban élő barátnőm, Dorka, akivel azóta is azon flashelünk, hogy valójában alig ismerjük egymást, de mégis barátnők vagyunk évek óta, felajánlotta, hogy befogad addig, amíg nem stabilizálódik a helyzetem. Az NI szám előbb készült el, a bankszámla nyitva, még egy telefonszámot is szereztem, és akkor végre megértettem, mi a szarért tettem be a bőröndbe a kb. 6 éves okostelefonomat is. Minden a kezemre játszott.

A szökés

Mivel a cégnél gyakorlatilag egyszemélyes csapatot képeztem, jobbnak éreztem, ha titokban tartom a tervemet. Valaki odafent amúgy is sokat segít. Egy héttel a szökés előtt a reggelinél megláttam a legkedvesebb visszajáró vendégeket. Az egyetlen olyan társaságot, akikkel kapcsolatban sajnáltam, hogy nem látjuk egymást újra, és tessék. Ott voltak. A bristoli zenészfiú meg a munkatársai. Luke-ot végül a tervembe is beavattam, és megbeszéltük, hogy szerda reggel el tud vinni a közeli vasútállomásra.

Mindennap kedves voltam, jókedvű és szorgalmas, mint amennyire amúgy is. A szökés előtti este összefutottam egy kollégával, aki nem értette, miért fontos a hatalmas adag szemetet (selejteznem is kellett) éjjel 11:30-kor levinnem, majd reggel hatkor sem értette, miért vagyok már a konyhában. Befejeztem a pakolást, és kivittem a parkolóba a cuccaimat 7:30-kor (hármat kellett fordulnom, asszem, és ezzel a sok cuccal egy körben Londonba jönnöm később). Beültem a kocsiba, és nagyon szuperül éreztem magam a CITROMSÁRGA fülbevalómmal és TŰZPIROS nadrágomban.

Kicsit ugyan rosszul éreztem magam, mert nincs elegendő munkaerő a hotelben és most elég sok munka lesz, de ideje nem azzal foglalkoznom, hogy másokon segítsek. Pláne egy olyan helyen, ahol én vagyok az egyetlen ember ezzel az attitűddel. Amire pedig a legbüszkébb vagyok: NO BULLSHIT. A románok is menekülnének és mindannyian együtt döntöttük el, hogy a fizetés másnapján lelépünk. Ők nem tették meg, én igen. Szóval legalább nem kamuztam, még ha nem is mondtam el senkinek, hogy tényleg nem vicceltem. Remélem, a sors meghálálja a tökösségemet végre.

Most pedig itt vagyok Dorkánál, és próbálom az új életemet felépíteni, mert szerintem itt már lehetőségem is lesz rá. Azt sem tudom, melyik dalomat küldjem ennek örömére: azt, amelyik arról szól, hogy meneküljünk a nem működő kapcsolatokból, vagy amelyik arra ösztönöz, hogy kockáztassunk, netán azt, amelyik szerint mától minden más lesz…