Mintha évek teltek volna el, annyira kikészültem már most. Kellett volna írnom az első két hétről külön, hogy legyen egy kis átmenet a vidámabb napok és a totál szívás között, de nem volt időm és agyam sem. Elmesélem, mik történtek eddig. 

A lemezem összes dala pontosan olyan, mint minden blogbejegyzésem, minden írásom, minden napom. Lehet, hogy indítanom kellene egy motivációs tanácsadó bizniszt, de ha naponta csak egy embernek tudok erőt adni egy dallal, egy mondattal, egy jó példával, már érdemes volt világra jönnöm.

Az utazás

Az utolsó éjszakámat Bercinél töltöttem Ronival, ugyanis a kis szaros most ott lakik. Berci több mint egy évig volt a lakótársunk, Ronika ismeri és szereti őt. Alig várom, hogy hazamenjek, eleinte azt gondoltam, érte, de most már inkább úgy érzem, egyértelműen hozzá fogok hazamenni. Remélem, érzitek a különbséget. Ott töltöttük az éjszakát, én leginkább csak próbáltam aludni. Nagyon rossz volt elválni tőle reggel a Moszkván, rövidre is zártam a dolgot. Elindultam a reptérre egyedül, a halomnyi cuccommal, pedig esküszöm, alig hoztam valamit. Tudtam, hogy 12 órányi utazás, 1 repülő, 1 busz és 2 vonat vár rám. Közben felhívtam a családomat, mindenkit egyesével és az egész utat végigsírtam. Nem – csak – azért, mert szomorú voltam, hanem mert tudtam, hogy egy teljesen új, de valamennyire ismeretlen szakasza kezdődik az amúgy is kalandos életemnek. Az izgatottság, a félelem, a kalandvágy eredményezte jókedv és az “érzem, hogy jó döntést hoztam” szerezte öröm keveredett bennem az őszinte fájdalommal.

Nagyon örültem, hogy nem késtem le semmit, minden a terv szerint haladt, és a warwick-i vonatállomáson várt Richard, a szálloda menedzsere. Csak akkor tűnt fel, hogy a kocsiba a másik oldalon kellett beszállnom, amúgy azonnal átláttam ezt a fura angol közlekedést. 🙂 Richard nagyon kedves volt, kérdezte, szeretnék-e megállni valahol inni valamit, vagy mehetünk-e a szállodába azonnal. Nyilván nagyon meg akartam már érkezni és lefeküdni. Akkor posztoltam a Facebookra egyet, és sokan akkor tudták meg, hogy leléptem… Nem vertem nagy dobra a döntésemet, picit talán szégyelltem, hogy meg kell ezt tennem.

Az első pár napot egy tágas szállodai szobában töltöttem, és csak később kellett elfoglalnom a mostanit. Kibuliztam magamnak a legcukibb staff room-ot, miután úgy éreztem, alkupozícióba hoztam magam azzal, hogy kb. 3 ember munkáját végeztem az első naptól, szabadnap nélkül, mosolyogva, profin.

A munka

Nos, igen. Írtam a korábbi bejegyzésben, hogy a  jó angolom és a tapasztalatom (nagyjából menedzselhetném a szállodát a végzettségemmel és szakmai tudásommal, csak mondom) miatt nem igazán szobalányként akartam új életet kezdeni. Amúgy tökjó meló az ágyneműcsere, “free gym”, de így is visszaléptem az életemben karrierlépcsőnek nevezhető dolgon, mondjuk, hat fokot, és nem akartam kilencet… Richard el volt ájulva a cévémtől, és csodás recepciós-felszolgáló ajánlatot kaptam. Igen, ez 2 pozíció. 

A szállodában körülbelül a szükséges létszám ötöde dolgozik, ami azt jelenti, hogy mindenki több pozíciót lát el, ami nem is baj. De hogy az én munkahetem nem 40 óra, és csak kurvára remélem, hogy kifizetik az összes túlórát is, az tény. De ebbe ne menjünk bele. Inkább mesélek egyéb nehézségekről és a jó dolgokról is. Amúgy az Instagramon van néhány kép és ukulelézős videó!

Mintha egy másik bolygóról jöttem volna

Minden munkahelyen problémám volt abból az attitűdből, amit ezen a tetves bolygón szerintem kevesen képviselünk:

ha valamit csinálunk, az miért nem a lehető legjobb, még ha picit több időbe is telik?

Minek mosogatjuk el a poharakat, ha koszosak maradnak? Miért töröljük le úgy az asztalt, hogy foltos marad? Miért polírozzuk el az evőeszközt, ha kaja marad rajta?

Sajnos én vagyok az egyetlen ember jelenleg a szállodában, aki a – menedzsment mellett – tényleg foglalkozik azzal, hogy a hely tiszta legyen. Tovább kell maradni? Sebaj, de nem hagyom el a helyet addig, amíg nem pöpec minden. Viszont a menedzsmentnek fogalma sincs, vagy csak leszarja, hogy a jó munkához idő kell. Vagy egy ember hosszabb idő alatt, vagy több ember együttesen éri el a kívánt eredményt. És ehhez nem kell nagyon közgazdász diploma. De kicsit spórolósra és nem korrektre veszik a figurát, de nem hagyom magam. Ma mondtam valakinek: aki hagyja, hogy kihasználják, azt ki is használják, ennyi. Mert mindenki spórolni akar, és főleg a munkaerőn, ahogy látom.

Talán túl fiatalon kezdtem el vendéglátásban dolgozni, és a tapasztalatom, a tény, hogy észreveszem a munkát, ami ráadásul nem büdös, és a tisztaság iránti igényem, meg maximalizmusom ezzel a hozzáállással vegyítve 3 hét alatt azt eredményezte, hogy kikészültem. Utálom a felismerést, de valamiből lejjebb kell adnom. Csak hát jó úgy lenni mindenhol, hogy tudod, amikor elmész, az gecire fog fájni másoknak, mert még egy ilyen embert nem fognak találni, mint én. De megcsinálom, mert erős vagyok. Kis Hamupipőke. És ők még nem tudják, de mi már igen: ha majd lesz egy éttermünk Hollandiában Farshadnak és nekem meg a gyerekeknek, az a világ legcukibb étterme lesz. Esténként énekelni fogok ott, napközben tisztán tartom a helyet. Szólok majd, ha kész lesz. 🙂 Még rá tudtok beszélni Budapestre is, de bevallom: a rasszista hozzáállás nem annyira jön be nekem otthon, nem beszélve egyéb aktuálpolitikai dolgokról, és a megkeseredett hangulatról. A saját vállalkozásomban viszont örömmel “túlórázom” akármennyit…

A csapat

A munkához való hozzáállás változó, de nagyjából leírható azzal, hogy az angolok nem akarnak dolgozni, a többiek meg szétesnek darabokra. Amúgy kedvesek, de sajnos általában nem könnyítik meg mások munkáját, hiszen alig van idejük a sajátjukra, vagy angolok, ugye. Többségében román kollégáim vannak, illetve 2 albán fiú, meg néhány innen-onnan Angliába vándorolt arc. Tehát minden lehetőséget megragadok, hogy a vendégekkel dumcsikázhassak, különben nem fog fejlődni az angolom. 🙂 Van, aki egyáltalán nem beszéli ezt a nyelvet ugyanis, a többiek pedig így-úgy. Az angolok meg olyan akcentussal nyomják itt, hogy csak nézek néha. De a legdurvább, amikor északról jönnek vendégek és igazi munkásemberek (mert amúgy a szálloda nem drága szerintem, 3 csillagos), és akkor elgondolkodom, ki is jött másik bolygóról. 😀

A konyhán Vali a kedvenc szakácsom, vele tökjó dolgozni. Mert, ugyan említettem, hogy nem vagyok jó csapatjátékos, de vele működik. Cip a housekeeping-felelős, a legjobb barátai erdélyi magyarok. Itt van Roxi, a barátnője is, ő néha főz, néha takarít, és van még egy fiú, aki egyáltalán nem beszél angolul, úgyhogy kimarad az életemből, és a nevét sem tudom, még mindig. George, kitchen porter, mostanában néha felszolgáló is, és néha ő a szakács. 18 éves, cuki nagyon.

A recepción van Zara, aki marokkói, és bár egyfolytában lepasszolja a melót, neki köszönhetem, hogy eljutott hozzám ennek a cuki szobának a híre, úgyhogy most még 1-1. Roxana szintén román, és ő meg lepasszolta nekem az egyenruháját, ami nagy volt neki. És van még Paula, aki szintén mindent csinál, de ő a supervisor a recin és most a food&beverage rendelések is nála landoltak.

Volt ugyanis Tom, a 22 éves drogfüggő zenész, aki egyszer csak eltűnt, én soha nem is láttam, és miatta kellett beállnom (nem, nem úgy, hanem) dolgozni azonnal szinte egyedül és nagyjából mindenhol. Ő menedzselte a F&B részleget, ami az étterem és a bár. Közben elment Claudiu és Ana, ők egy szerelmes pár, szintén az étteremben dolgoztak. Én meg egyedül maradtam nagyjából. Van még egy Richard, Paula fia, aki néha felszolgál, néha éjszakai portás. És Steve, aki a másik portás.

Harminder is jó arc, ő az event manager és ő kezeli a Facebook-oldalt. Lenne néhány tanácsom, de majd eladom őket. Ingyen nem kapják meg. Léptessenek elő, vagy legalább ne dolgoztassanak halálra, hanem használjanak okosan.

Robert pedig az új fiú, jövő héttől betanítom az étteremben. Dan pedig hétfőnként és keddenként dolgozik a bárban. Ő a kedvenc angoltanárom amúgy.

A tulajdonosok pedig indiaiak, és van még egy srác, aki a nagyobb eventekért felel, de az ő nevüket nem bírom megjegyezni, nem találkozom velük napi szinten. Mindenki fél a menedzsmenttől amúgy, de nem értem, hogyan alakul ez ki valakiben. Belőlem mindig hiányzott a hierarchiában gondolkodás képessége.

Mentális edzés az egész

Egyrészt mondogatni kell napi szinten, hogy meg tudod csinálni, mosolyogj, minden rendben, kibírod. Mindeközben megfeledkezni arról, hogy leszakad a kezed, mert majdnem mindenki más leszarja, hogy több száz pohár vár mosogatásra, és több száz evőeszköz szeretne tisztán csillogni. Azt mondani magadnak, hogy hiába fáj a hátad, és nem baj, ha összeesel, azért azt a minimális idődet az online munkáddal kellene töltened és azzal, hogy dalokat írsz. Eljön ennek is az ideje. Ámen.

Ami még kemény az egészben: megérteni azt, hogy embereket szolgálsz ki, kedves vagy és imádnak, ha pedig nem, akkor az nem a te hibád, hanem mert semmi sem jó nekik vagy épp a szálloda adottságai nem megfelelőek. És elengeded. Nem veszed magadra. De annyira fáradt vagy, hogy amikor lecsesznek, mert “csupán” elmosogattál a fél szabadnapodon több száz poharat, de nem raktad be őket dobozba, hogy rohadná’ meg, akkor elsírod magad. Mert tudod, hogy a te 100%-od átlagon felüli és más munkaminőségével számolva ez nagyjából 200 kibaszott százalék lenne, és eleged lesz. Aztán kedvesen, korrekten, de a saját stílusodban felvilágosítod őket a whatsapp group-ban:

If I left the glasses, would you be satisfied now? Just asking. I don’t wanna fuck with everyone but everyone has been fucking with me for 3 weeks, and I’m doing my best, and you should know that. Doing almost 2 shifts a day and 1 shift when I’m theoretically off. So please, do not start fighting cause I don’t think I deserve that.

Aztán a szobádban rájössz később arra, hogy csak féltékenyek, mert ilyen pici testben ekkora erőt, kitartást, szaktudást, tehetséget és ennyi kedvességet és szépséget valószínűleg soha a büdös életben nem láttak még. Nagyon sokat dolgozom azon, hogy ezt mind meg is őrizzem. Közben pedig mindenkinek elmondom, miért is vagyok itt és reklámozom magam énekesnőként, ahogy kell.

Csütörtökön 130 fős karácsonyi buli volt a házban. Én welcome drink-et kínálgattam, és közben mosolyogtam vadul, de mint egy királylány. Mert tudom, hogy nekem a másik oldalon van a helyem, és voltam is már ott, de már nem szégyent érzek, hanem büszkeséget. Büszke vagyok arra, hogy ezt bevállaltam valami sokkal nagyobb, szebb és magasztosabb dolog érdekében, mégpedig hogy végre oda kerülhessek, ahol a helyem van.