Sokan várjátok, hogy meséljek a napjaimról Angliában, viszont sajnos kevés időm és erőm jut Facebook-chatelésre. Aztán eszembe jutott, hogy van egy – elhanyagolt – blogom. Ez itt. Úgy döntöttem hát, hogy írok egy-egy hosszabb beszámolót az itt töltött első két hetemről, amiben elmesélem, miért is jut ilyen kevés időm a beszámolókra.   

1. rész: A döntés

Hogy miért is jöttem én Angliába?

Miután a zenekarom tagjai úgy döntöttek a május végi lemezmegjelenést követően, hogy nem szeretnének/tudnak elegendő energiát és időt szánni erre az egész NAGYEDi-dologra, el kellett gondolkodnom. Ott álltam online, tévés és rádiós interjúk közepette, amiket senki nem intézett, voltak koncertjeink, amiket szintén senki sem szervezett nekünk, hiszen nem volt és nincs is menedzserem, és a legnagyobb pörgés közepén egyedül maradtam. Akkor, amikor érezhető volt, hogy bizony értéket teremtettünk azzal az albummal. De miért maradtam egyedül?? Több dolog is eszembe jutott: nem vagyok képzett zenész és alapvetően szar csapatjátékos vagyok. (Vigyázat, a bejegyzés tök őszinte lesz! – mint mindig)

Az elmúlt 3 évben több zenész fordult meg nálam, mint ahány pasim összesen volt régen (pedig…), és kutattam a miértjét. Az írás folyamata nálam elég rendhagyó: többnyire leginkább versként és azonnal dallammal születnek a dalok a fejemben, amiket zenei hangzás tekintetében mindig leginkább az aktuális zenészek befolyásoltak. Én ezt amúgy nagyon élvezem, hiszen így mindig más a dal, miközben a mondanivalója megmarad. Nekem pedig a mondanivalója a legfontosabb, és a többi tekintetében rugalmas voltam. Ahogy telnek a hónapok és évek, úgy egyre konkrétabb a fejemben a zene is, de ez a fejemben van, és sokszor távol minden iskolapéldától, és nagyon nehéz elmondani a magam kis “nemzenész” nyelvén a, sokszor az elméleti tudás miatt rugalmatlan, tanult zenészeknek. És nem voltam elég szigorú zenekarvezető sem, mert mindig is a zenészek mögé/alá soroltam magam, és nem szántam elegendő időt önfejlesztésre, hogy a saját dalaimat egymagam hangszereljem és akár adjam elő. Gyakorlatilag kiszolgáltatott helyzetben voltam. Ez persze sok énekesnővel előfordul, sőt, más írja nekik a dalokat, de őket nem is tartom dalszerzőnek, és talán nem is igénylik, magamat viszont a hiányosságaim ellenére is igen.

Elkezdtem dolgozni egy munkaerő-közvetítő cégnek szabadúszó marketingesként, és napi szinten írtam a bejegyzéseket, ajánlatokat, posztokat külföldi állásajánlatokról. Egy nyári napon, amit – mint az összes nyári napomat június és november között – Ef. Zámbó István házában töltöttem (örök hálám mindezért), hírlevél-szerkesztés közben megvilágosodtam: basszus, el kellene mennem külföldre dolgozni pár hónapra, hogy a zenélésbe vetett hitemhez való ragaszkodásom, ámde az önmagamba vetett hitem elengedése miatt keletkezett egzisztenciális csapdából kimásszam, és új életet kezdjek. Akkor épp egy svájci szezonális lehetőség volt terítéken, de minek mennék én Svájcba?? Már el is felejtettem a németet, és ez igazából nem lesz nekem hasznos a zenélésben. Angol nyelvterület kellene, hiszen angolul is írok dalokat és énekelek. Aztán elengedtem egy picit ezt a dolgot.

Pár héttel később egyszer csak kapok egy e-mailt: rengeteg szállodába keresnek munkaerőt, Angliába, Skóciába, a Csatorna-szigetekre és többféle pozícióba is. SERIOUSLY? Hosszas agyalás után végül jelentkeztem az ügynökségen keresztül, és közben megálmodtam a részleteket. Mivel amúgy elég jó az angolom, és a marketinges tapasztalataimat nem szobalányként szeretném hasznosítani, felszolgáló vagy recepciós lennék. Hogy ne kelljen pénzt költenem, és legyen minél több szabadidőm (és végre egyedül lehessek egy picit), szuper lenne, ha a semmi közepén kapnék ajánlatot. 2 nappal később Skype-interjú, másnap reggel csatolva a szerződés.

Hogy mit éltem át mindeközben?

Keserves fájdalmat, amiért szarban vagyok és be kell vállalnom egy – akkor még csak sejthetően – kiképzőtábort, hogy az adósságaimat visszafizessem. Szörnyű kétségbeesést, hogy mi lesz a mindezek ellenére beindulni látszó zenei karrieremmel otthon? Mi lesz Ronival, a kutyámmal? Aki ismer, tudja, hogy egy sírógép vagyok. De hogyan lehet ennyit bőgni ilyen rövid idő alatt, azt magam sem tudom. Féltem. Attól, hogy nem tudom, mi lesz holnap, hogy kilátástalan a jövőm, és nem voltam képes a pillanatnak élni, hiszen pénzre volt szükségem. Lemezbemutató turnét akartam, nem felszolgálni, de zenekar nélkül nem álltam erre készen. Otthon nem akartam visszamenni egy irodába. Az volt a furcsa, hogy jobban féltem az otthon maradástól, mint egy ismeretlen munkahelytől egy másik országban. Szinte el akartam jönni. És pár nap alatt ott volt a kezemben egy lehetőség, ami úgy nézett ki, ahogyan megálmodtam. Persze kellett egy kis segítség Patrick barátomtól, hogy a döntést a leginkább fájdalommentes módon hozzam meg, de sikerült.

Kevesen tudják, hogy 14 és fél évesen már Németországban dolgoztam hasonló területen, és azt mondtam magamnak: ha akkor meg tudtam csinálni, most is meg tudom, és mivel vannak céljaim, nem állíthat meg senki és semmi. Elhoztam hát egy ukulelét, és már beszereltem a szobámban a házi stúdiót. A többit majd elmesélem a következő részben. Most mennem kell, este 50 embert fogok nagyjából egyedül kiszolgálni egy szuperfenszi karácsonyi bulin.