Határok… Vannak, akik szeretnek ezeken belül maradni, mert a kiszámíthatóság megnyugtató, a már ismert területek biztonságot nyújtanak, mert ami egyszer már bevált, az beválhat másodjára, másoknak is. Vannak viszont olyanok is, akik feszegetik ezeket a határokat. Mert nem szeretik a létezésüket, mert nem szeretik a korlátokat, mert nem félve, hanem izgatottsággal és kíváncsisággal tekintenek az ismeretlenre. Lubickolnak abban, hogy minden kétesélyes, és ennek tudatában cselekszenek ösztönszerűen, és még mindig szívből.

Ha valamit alkotunk – legyen az egy festmény, egy ruhadarab, egy vers, egy dal… -, akkor természetesnek kell vennünk a tényt, miszerint az alkotásunk nem felelhet meg mindenkinek. Nem biztos, hogy az emberek többségének tetszik, hogy azonosulni tudnak vele, hogy a magukénak érzik. Az sem biztos, hogy nem ítélnek el miatta, hogy nem alakítanak ki – fals – képet az alkotóról, hogy nem kelt felháborodást, hogy csupa pozitív visszajelzés érkezik rá a “közönségtől”. A művészet (nevezzük így) nem is erről kell, hogy szóljon. A művészet az önkifejezés azon eszköze, ami valamilyen formában publikussá, elérhetővé válik mások számára is, ezáltal lehetséges, hogy eljut olyanokhoz, akik szintén látnak/hallanak benne valamit, ami miatt magukhoz közelállónak érzik, és olyan jelentést tulajdonítanak neki, ami számukra épp akkor kedves. És igen, eljut azokhoz is, akiknek nem tetszik vagy épp csak semlegesen viszonyulnak hozzá.

Skatulyák… Megkönnyítik a kategorizálást. Hogy miért kell kategorizálni? Mert leegyszerűsíti az emberek gondolkodását. Hogy ez miért jó? A fene sem tudja, de a többség szereti. Nézzünk egy példát, ami egyben az írásom motivációja is:

Van egy viszonylag fiatal nő, aki hosszú éveket töltött azzal, hogy – akár tudatosan, akár tudat alatt, de – másoknak megfeleljen. Közben természetesen nem sikerült ezt elérnie saját magával szemben, a folyamatos kisebb-nagyobb sikerei ellenére sem. Nyilván nem, hiszen nem azzal foglalkozott, amit a szíve legeslegmélyén lévő indíttatásból tett volna. Ez a fiatal nő egy nagyon kedves, intelligens, tehetséges valaki, aki fiatalon rossz irányba indult: az egyetlen dolgot, amit igazán szeret és amiben igazán jó, mellékpályára terelte, és egy olyan úton haladt tovább, ahol a célba érve is csak egy 4-es szintet tudott hozni, mert mindig ott volt az a másik pálya, amire egyfolytában visszakanyarodott, szétaprózva idejét, tehetségét, energiáját, pénzét és minden egyebet. Ez a lány aztán még viszonylag időben kapcsolt, és rájött, semmi sem állíthatja meg: akkor is meg fogja valósítani azt az álmát, amit nem is mert végigálmodni, ki tudja, miért.

Ez a fiatal lány nem szereti a skatulyákat, nem szereti a határokat sem, sőt, szeret impulzusszerűen cselekedni, leginkább a komfortzónáján kívül eső területeken. Out of the box típus, oviban is kilógott már a csoportból, már általános iskolában a saját tervezésű (és anyukája által megvarrt) ruháit hordta, az emberek kicsit tartottak tőle, pedig nagyon bájos volt, 20 évvel idősebbekkel beszélgetett, mert ők megértették, a felmerült kérdésekben nagyjából önállóan döntött, és korán elkezdett világot látni, ezért tényleg nem hisz a határokban.

Ez a lány több évet töltött olyasvalaminek a csiszolgatásával, ami sosem lesz igazán fénylő ékszere tartalmas és izgalmas életének, de aztán elkezdett hinni magában. Elkezdte különleges adottságként értékelni egyszemélyes skatulyáját, és azt mondta: na, jól van, mostantól akkor azzal foglalkozom, ami igazán szeretek, mert engem ez boldoggá tesz, és ha én boldog vagyok, akkor más is az lesz mellettem.  

Ez az egyetlen elhatározás elegendő volt ahhoz, hogy egy új világ nyíljon ki a fejében, és így újabb ajtók kilincsét szorítva találjon magára. Belépett ezekbe a szobákba, és ötleteket talált. Kreatív eszközöket arra, hogy az elképzeléseit a hiányosságai ellenére is megvalósíthassa, ezzel pedig támadási felületet szolgáltatva mindenkinek. Azoknak, akik őt már besorolták egy dobozba, aminek a tartalma más volt. Azoknak, akik nem tudják őt besorolni. Azoknak, akik másban utaznak, és azoknak is, akik csak simán szeretnek támadni, vagy irigyek, vagy csak nem értenek vele egyet. És tudjátok, mit mondok?

Bizonyos etikai keretek között mindenki azt csinál, amit szeretne. Mindenki más-más értékrend alapján ítél és alkot véleményt, és ez csodálatos. A különbözőség. Nem hátrány, nem elítélendő, nem rossz, ha valaki egymaga képvisel rétegeket, mert valahol, kellő hittel és kitartással keresgélve (és ezen azt értem, alkotva tovább ösztönösen és szívből) biztosan találunk olyan “társakat”, akik a műveink láttán-hallatán csak annyit mondanak: tetszik. Talán próbálják maguknak megfejteni az okát, de aztán mennek is tovább, újabb tetszetős dolgokat keresve. Akik pedig a másik tábort erősítik, más dolgok után fognak kutatni. Nem ítélkeznek, csak élvezik (vagy nem). Mint ahogyan én tettem, amikor ezt a dalt írtam, és akkor is, amikor Gyarmati Fannyval előadtuk, vagy amikor megcsináltam ezt a videót, és még nézni is szeretem.

A dal arról szól, hogy inkább szeressük magunkat, mintsem benne legyünk olyan kapcsolatban (ez lehet az aznapi öltözetünk, a munkánk, bármilyen emberi kapcsolatunk metaforája), amiben nem fogadnak el bennünket annak, akik vagyunk, vagy mi nem érezzük jól magunkat azáltal, hogy meghasonulunk. Nagyon sokat dolgoztam már, több mint az életem felét munkával töltöttem tanulás és minden egyéb mellett, mindezt folyamatos anyagi küzdelmek társaságában, és azt mondom (és egyben remélem is), egy megoldás van csak arra, hogy boldogan nézhessünk tükörbe, aztán át a túlvilágra: az önazonosság, bármi áron. Legyen így!