Csodás dolog. És nem könnyű.

 

Rengeteg dolog eszembe jutott a nőiségről, nőiességről, feminizmusról, antifeminizmusról, egyenlőségről, összetartásról, családalapításról, karrierről, furkálódásról, irigységről, ruhákról, sportról, szépségről, kitartásról, erőről… meg mindenről, ami csak egy kicsit is kapcsolódik a nőkhöz. Nőnap van ugyanis.

 

Határozottságot és önállóságot várnak el tőlünk és várunk el magunktól mi is, közben pedig legyünk gyengédek és valamennyire irányíthatók. Legyünk nők, hogy a férfiak férfiak lehessenek. Harcolunk az egyenlőségért és nem várunk el különbségtételt a férfiaktól, de nem tetszik nekünk, ha nem engednek minket előre az ajtónál vagy, amikor nem tekintenek ránk istennőként, csak mert a munka mellett még van időnk és energiánk arra is, hogy szépek, okosak és sikeresek legyünk, nem beszélve adott esetben a családról. Ha pedig nincs időnk ezekre, vagy csak nem akkor már nem is vagyunk elég jók. Na de kinek, magunknak vagy másoknak?

 

Megérdemeljük, hogy imádjanak minket, de az is elegendő, ha tisztelnek. Ha egy állásinterjún nem kérdezik meg, hogy van-e barátunk vagy élettársunk és, hogy mikorra tervezünk gyereket. Ha, amikor erre a kérdésre azt válaszoljuk – jogosan -, hogy a munkakör betöltéséhez szükséges készségeinket nem befolyásolja (és még fel is jelenthetnénk őt a diszkriminatív viselkedéséért), akkor nem háborodnak fel a határozottságunkon és ejtenek ki minket a potenciális jelöltek köréből azonnal.

 

Más az észjárásunk és, igen, számtalan dolgot képesek vagyunk egyszerre vagy egymás után végezni, és még az epilálásba sem halunk bele, pedig sokkal jobban fáj, mint a megfázás… Nem vagyunk erősebbek, de nem vagyunk gyengébbek. Nem vagyunk okosabbak, de nem vagyunk butábbak sem. Nem vagyunk rosszabbak, se jobbak, csak épp’ nők vagyunk.

 

Örömünkre szolgálna, ha nem kurváznának le minket azért, mert a szoknyánk nemcsakhogy combközépig ér, de még ki is merészkedünk benne az utcára és, ha nem mondanák rólunk állig begombolt inget viselve, hogy ilyet csak a leszbikusok hordanak. Nem könnyű úgy szexinek lenni (mert persze ez is elvárás), hogy ne érjen támadás a (feltételezett) túlzott exhibicionizmus miatt, pláne nem könnyű megőrizni ugyanezt az egyensúlyt a színpadon, ahol még az extrémitás is hasznos.

 

A legszomorúbb dolog pedig, ami a nőkről eszembe jut, az a szörnyű irigység és féltékenység. Amikor személyes okból nem kedvelnek, vagy járatnak le más nőket valamilyen szakmai területen, hisz’ nekik szebb az arcuk, formásabb a fenekük, tehetségesebbek, több pénzük van, több barátjuk, jobb pasijuk, vagy a fene se tudja, milyen okból. Pont annyira megmagyarázhatatlan ez, mint amikor – másoknak érthetetlen helyzetekben – könnyek csordulnak ki a szemünkből.

 

Csodálatos, vicces kis teremtések vagyunk mi nők, mitagadás. Pityergünk örömünkben, sírunk bánatunkban, sokat nevetünk együtt, de kinevetünk másokat ok nélkül, küzdünk magunkért, a szerelmünkért, a boldogságunkért, a családunkért, imádjuk, ha küzdenek értünk, néha meg a falra mászunk tőle; harcolunk az egyenjogúságért vagy épp az ellen; szépek vagyunk, de néha felháborodunk, ha ezt valaki megjegyzi, és kiakadunk, ha valaki nem; dolgozunk, hogy mielőbb mindent elérjünk ahhoz, hogy aztán gyerekeket szülhessünk, miután évekig ügyködtünk azon, hogy nehogy véletlenül összejöjjön, vagy épp nem akarunk családot, és azzal sincs semmi baj. Naiv feltételezésem szerint mindenki el tudja dönteni, hogy neki épp mi a jó.

 

Erősnek mutatjuk magunkat, pedig a szívünk mélyén mindenkiben van egy gyengéd nő, egy kislány, vagy épp kisfiú, egy anyatigris, egy kurva, egy divatguru, egy szakács, egy takarítónő, egy karrierista, egy lusta dög, egy pasilélek, egy rocksztár…

 

Elfogadás. Szerintem ez a kulcs. Nőként, férfiként, bőrszíntől, vallási és politikai nézettől, szexuális beállítodástól, tehetségtől, sikertől, értékrendszertől, élethelyzettől és minden egyébtől függetlenül.