Annyi dolgot kell lezárnom, és annyi újat elkezdenem, hogy néha nyomásként nehezedik minden a vállamra, néha pedig úgy érzem, szerelmes vagyok ebbe az új életbe. 

 

Eddig sem volt egyszerű ezzel a szélsőséges, kettős személyiséggel együttélni, és ember legyen a talpán, aki ebben társ mer és szeretne lenni. Na, de most… Bármelyik percben elsírnám magam a boldogságtól, mert szerelmes vagyok.

Szerelmes vagyok mindenkibe, aki valaha fontos volt nekem, de már nem az – és itt mindenféle emberi kapcsolatra gondolok -, és mostantól azokba is szerelmes vagyok, akik a helyükbe léptek.

Szerelmes vagyok abba, aki rájött, hogy hol rontja el az életét és, aki esélyt adott magának egy újrakezdésre.

Szerelmes vagyok az újrakezdésbe is. És a lehetőségekbe, amiknek a kapujában izgatottságtól remegő lábakon állok, már csak ki kell nyitnom az ajtót.

Szerelmes vagyok az összes rohadt ajtóba is!

Szerelmes vagyok a bátorságba, ami remélhetőleg mostantól mindig mellettem áll majd.

Egy férfibe is szerelmes vagyok, de a bátorság mellettem áll, úgyhogy el tudom engedni, ha tényleg menni akar.

Szerelmes vagyok az őszbe, a napsütésbe, a Duna-partba, a kutyámba (nagyon).

Az a helyzet, hogy ha az összes gátat kiirtom a fejemből, akkora robbanás várható nemsokára, hogy már attól görcsbe rándul a gyomrom, nemhogy ettől a nagy szerelemtől…