Anélkül, hogy vallási témákat boncolgatnék. Kizárólag a magamba és a zenekarba vetett hitről írnék most pár szót. És a türelemről. Meg a kitartásról.

Sokszor elbizonytalanodom, de egyre kevesebb alkalommal fordul elő. Olyankor azt gondolom, hogy nem vagyok elég jó ehhez az egészhez, hogy egyszerűen nem vagyok elég. De hát mit csináljak, ha a visszajelzések nem ezt mutatják?! Nyilván újra meg újra elkezdek hinni magamban és a fiúkban. Bennük külön-külön is hiszek, de mivel nem hagyományos sztori a mi történetünk, nem egyszerű ezt lelki sérülések nélkül megélni. A “művészek” amúgy is már csak ilyenek…

Nem tudom, tudjátok-e, de a Nagy Edi Project úgy született, hogy a korábbi zenekaromban, az Anyu Nem Seedelben feszültség keletkezett amiatt, hogy frusztrált, önértékelési problémákkal küzdő, éneklésre vágyó marketingesből határozott énekes-szövegíróvá kezdtem előlépni, és szerettem volna – még mindig szigorúan nem elszállva és nagyképűen, és legfőképpen nem izzadtságszagúan, de – kicsit felpörgetni a dolgokat. Akkor inkább hagyjuk – gondolták mások. Viszlát, Anyu.

Az Edi & Kolosban meg már nem volt több, duóként különleges volt, azért a Veszprémi Utcazene Fesztiválos elismerés is elég menő, zenekarként viszont már nem éreztem benne elegendőt. Közben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mit is akarok csinálni, és még a megélhetésemet is kockára tettem – akárcsak a zenészek vagy más művészeti ágban tevékenykedők nagy része… Na, de megtalálni ehhez a tökéletes társakat pont olyan nehéz, mint, ööö, megtalálni a tökéletes társat kábé bármihez. Kolos lelépett, engem meg hallani akartak az emberek. És én szívesen énekelek nekik. A legnagyobb hazugság lenne azt állítanom, hogy nem magamért énekelek, hanem mert másoknak adni akarok. És az is hazug, aki azt állítja, nem maga miatt zenél, hanem másokért. Lószart. Viszont – és ez nagyon fontos – senki nem ítélhet el azért, mert az ad nekem pluszt, hogy látom/látjuk az emberek arcán, hogy boldoggá teszi őket, amit csinálok/csinálunk. Hogy érdekli őket, amikor őszintén megnyílunk a zenén át a színpadon, hogy befogadják és értékelik. Így ér körbe ez az adok-kapok kérdés. A legeslegvégén a sornak én állok, azért énekelek, mert boldoggá tesz. Mert imádok a színpadon megnyílni. Aki látott már, az tudja, milyen visszafogott, természetes és őszinte vagyok. Ott a helyem. Aki nem így gondolja, vagy nem tetszik neki a zenénk, az pedig nem jön el, nem hallgat meg, és ez is normális.

De most nem erről akarok meggyőzni másokat (igazából magamat akarom megint meggyőzni arról, hogy nem tántoríthat el semmi), hanem arról írnék, milyen gyorsan történik minden, mennyi energiát, időt és nem létező pénzt fektetek a dologba, hogy mennyit dolgozom azon, hogy a fiúknak meg tudjam hálálni azt, hogy ott vannak mellettem.

Nem tudom, hány olyan zenekar van, amelyik még nem is létezett, de már folyamatosan hívták mindenfelé, és lehet, hogy nem keresünk elegendő pénzt, hogy sokszor épphogycsak kapunk valamit, és inkább befektetünk, én inkább lemondok a gázsimról is, mert nekem van más bevételem jelenleg, de ezzel a felállással 2015. novemberében koncerteztünk először. 5 hónapos a zenekar. Hány 5 hónapja létező zenekar játszik ilyen sokat mindenfelé?? Miért kell amiatt sirdogálnom akár csak egyszer is, hogy van, aki szerint ez így nem elég jó? Hová tűnt a hit, meg a kitartás, meg a türelem az emberekből? Vagy ha ezek megvannak, és velem van a baj, akkor azt kérdezem: hová tűnt az őszinteség??

Nem ígérhetem meg azt, hogy holnaptól kurvagazdagok leszünk és sosem kell sátorban aludnunk és busszal mennünk koncertre és saját pénzből vennünk kaját (amikkel nekem ráadásul semmi bajom), de mit nem adnék, ha kaphatnék még 5 rohadt hónapot. Nagyon hiszek ebben az egészben, és aki hisz még benne, az tartson velem zenészként, közönségként, támogatóként. Úgy is mondhatnám: AZ tartson velem zenészként, közönségként, támogatóként, aki hisz bennünk. Bennem.