Emlékszem, nagyon jó idő volt akkortájt. Azért kezdem ezzel a történetet, mert tőletek, emberektől megszoktam, hogy bizonyos helyzetekben – állítólag, amikor nem jut más az eszetekbe – elkezdtek az időjárásról beszélni. Nos, nálam a helyzet a következő: zavarban vagyok, mert elkezdek naplót vezetni…

Nagyon jó idő volt, tavasz. Egy ideig azt gondoltam, minden a legnagyobb rendben van. Megszoktam már, hogy néha, amikor takarítanak, vagy csak begurul alám valami, akkor bizony el kell engem mozdítani a helyemről. De ez most más volt. Tologattak, húzogattak, és hatalmas csomagok landoltak rajtam. Ruhák, könyvek, konyhai cuccok, amik aztán dobozokba kerültek és a dobozokat elvitték. Valahová. Fogalmam sem volt arról, hogy mire készülnek. Pár nap alatt eltűnt a lakásban tárolt dolgok nagy része, bútorok is, meg minden. Mi a fasz? Mi folyik itt? Hová vittétek őket? Például a Fotelt? És a Lábtartót? Szinte együtt nőttünk fel… Nem értettem semmit, és a végén egyedül maradtam. Ott álltam a lakás közepén, porosan, a könnyeimmel harcolva.

– Na, gyere csak, megvan végre… – szóltak hozzám az évek alatt megszokott és imádott hangok. Csak most máshogyan csilingeltek. Boldognak tűntek, de ridegnek.  Megvan végre, de micsoda?! Megfogtak két oldalról, felemeltek és elindultak velem a gangra. Remegni kezdtem. Tudjátok, a harmadikon laktunk, és elég ijesztő volt ott, kint. Lassan haladtunk, mert – bár csak kétszemélyes vagyok – hatalmas és izzadó, a félelemtől didergő testem néha neki-nekiütődött a falnak vagy az ajtónak. Hát, ez tökjó, gondoltam, milyen jó, hogy kék vagyok, így majd nem lehet látni az ütések nyomait… Két kanyart kellett bevenniük velem, addig még nem dobtak le, úgyhogy kezdtem megnyugodni: ha el is visznek, talán nem megölni akarnak. És akkor meghallottam valami hihetetlenül kedveset. Egy egyértelműen boldognak tűnő női hangot, amit már ismertem is. Néha énekelni hallottam, néha a gangon nevetgélt a lakás ablakától nem messze, néha meg a kutyáit próbálta rendre inteni, de sosem láttam még. És akkor egyszer csak megláttam. Aztakurva, mit akarnak tőle? Őt is megölik? De akkor minek örül ennyire? Nem értem. Valaki árulja már el, mi történik!

Elájultam. Mire magamhoz tértem, egy teljesen idegen helyen voltam, más bútorokkal egy szobában. Nem az én korosztályom volt, nagyon furán éreztem magam, ha őszinte akarok lenni. Ahogy egyre inkább magamhoz tértem, észrevettem, hogy tiszta vagyok. Megmosdattak. Aztán megint megláttam azt a lányt. Épp engem bámult, a szeme csillogott, pont, mint a Díszpárnáé, amikor az előző családom elutazott egy hétre és kettesben maradtunk, szerelmesen… És akkor meg is értettem: új gazdám lett! Remélem, nem fog kihasználni, vagy mit ad Isten, megerőszakolni, mert hát annyira tetszettem neki a csillogás alapján… Szóval új gazdi, de még milyen! Ki ne vágyna legalább annyi szeretetre, törődésre, mint amennyi egy kutyának jut?! Alig érkeztem meg, de már szemmel láthatóan én voltam a kis kedvenc. És még egy kutyám is lett! Mondjuk, azt hittem, kettő lesz, de a másik már nem volt ott. Majd rákérdezek, gondoltam.

Közben este lett. A lány leült rám, a kutya felugrott mellé, és éreztem a megnyugvást, a szeretetet, a békét, a csendet, élveztem, hogy ott vannak, hogy itt ülnek rajtam, és lassan el is aludtak. Pedig csak egy kétszemélyes ülőkanapé vagyok.