Olyan könnyű hagyni magunkat lehúzni, visszahúzni, eltéríteni, és akkor könnyedén belekerülünk egy körfolyamatba, aminek ki tudja, hol, mikor lesz vége, pláne azt nem tudjuk, milyen véget ér. A legjobb, ha hagyjuk magunkat sodródni az árral – legalábbis mindenki ezt tanácsolja. Ez viszont szerintem kevés. Hit nélkül, akarat nélkül (persze nem nyögvenyelős próbálkozások nélkül) tényleg csak sodródunk. Nehéz eldönteni, mikor mi a jó, mi a helyes, de az biztos – és ez a legnehezebb is -, hogy a jelenben élve, határozott elképzelésekkel a fejünkben, még ha azok nem is tudatosulnak bennünk, az élet intéz helyettünk mindent. Azokat a dolgokat, amik előbbre visznek és így vagy úgy, de erőt adhatnak. Erőt a fájdalmas, elszomorító, nehézkes helyzetek elfogadásához, elengedéséhez, erőt az önbecsüléshez és hithet, erőt a továbblépéshez, az önmegvalósításhoz, a fejlődéshez. Erőt ahhoz, hogy elfogadjuk, értékeljük azt, amit az élet elénk dobott, és az sem árt, ha ez ez erő kitart addig, amíg cselekvéssé nem fejlesztjük a felismerést: minden úgy jó, ahogy van, mert minket szolgál, szóval kezdhetünk is élni.
Van választásunk. Mindig van. Hagyhatjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a kétségbeesés, és agyalhatunk a problémáinkon, érkezhetünk sírva az énekórára, mert úgy érezzük, akkora szarban vagyunk, mint eddig még soha, panaszkodhatunk a barátainknak, hogy nem aszerint alakul az életünk, ahogyan elképzeltük. Vagy gondolhatunk arra, hogy mindig van lejjebb, és nem is olyan nagy a baj, sőt. Talán nincs is baj. Esélyek, lehetőségek hada sorakozik előttünk minden egyes e-mailben, telefonhívásban, üzenetben, igazából minden helyzetben, és inkább csupán megoldandó feladatok várnak ránk, és élvezhetjük a folyamatot, amint kimászunk a gödörből, amibe csak azért kerültünk, mert gödörnek hittük. Pedig lehet, hogy a létrára kellene koncentrálnunk, amin fel- és lemászhatunk. Én akkor – ha már van választásunk – felfelé mászom.
