Azt mondják, az ember – szerencsés esetben – tanul a hibáiból. Az sem baj, ha többször el kell követnünk ugyanazt a hibát ahhoz, hogy egy életre megjegyezzük. (De azért kettőnél ne nagyon legyen több.) Nem maradunk hibák nélkül, úgyhogy nem kell aggódnunk, ha véletlenül többet nem lépünk ugyanabba a csapdába, amit amúgy mi állítunk magunk elé. Néha látjuk a baljós jeleket, mégis megtesszük azt a lépést, amit sokszor azonnal meg is bánunk, sokszor pedig nem vesszük észre azokat a jeleket, mert eszünket vesztettük, és csak ássuk magunk előtt a gödröt. Jó széleset, nehogy ki tudjuk kerülni.
Szóval hibázunk, hibázunk, tanulunk, hibázunk megint, és így tovább, de a tény, hogy ezekből okulhatunk, mindig nyugtasson meg minket!

Például választunk egy munkahelyet, amit szép lassan kiismerünk és lehet, hogy nem tetszik a vállalat felfogása, felépítése, kultúrája, ezért mi továbbállunk. Aztán elszegődünk egy céghez, ami UGYANOLYAN. (Ügyes, okos, buksisimi.) Talán hibát követtünk el, de nyugtasson a tudat, hogy felismertük, és már keressük is a megoldást. Közben megnézhetjük, milyen hasznot tudunk még húzni a kis “félrelépésünkből”. Lehet, hogy jó a szakmai terület, amivel foglalkozunk, talán megismerünk embereket, akikből pártfogók, barátok, szerelem, szakmai lehetőségek születhetnek.

Vagy például elkezdünk ismerkedni valakivel, és talán idejekorán megnyílunk az  illetőnek, túlzottan odaadóak leszünk. Nekünk ez ugyanis normális, hiszen olyan ritkán találunk randizásra méltó személyt… Legalábbis nem hetente, de amikor előfordul, akkor ugyanitt rontjuk el. Igen, már többször elkövettük ezt a hibát, aminek az esetek jelentős részében nem volt szerencsés kimenetele, és mi történik már megint?! UGYANAZ! (Megijednek, elmenekülnek, besokallnak.) A fene vigye el. Mindegy, tanulságos ez is. Legközelebb nem leszünk olyan odaadóak, talán kicsit még bizalmatlanabbak leszünk, ami majd megkeseríti az egészet, de ha ez kell az embereknek, ám legyen. Ha kell, nem leszünk természetesek, elkezdünk taktikázni, nem mutatjuk ki az érzéseinket. Talán megóvjuk magunkat a csalódásoktól, úgyhogy lehet mérlegelni, melyik rosszabb: nem ugrani fejest, hanem türelmesnek lenni vagy csalódni és elveszíteni…

Ez csak a felnőttélet két alapvető területe, de hála a jó Istennek, hibázni mindenben lehet. Meg is őrülnék, ha nem lenne rá lehetőségem, olyan gyakran csinálom, hogy még a végén hiányozna…

Nem tudom, ismeritek-e a hiba elkövetésének azon kifinomult módját, amikor tudod jól, hogy a tervezett lépéssel rossz lóra teszel, tudod, milyen káros következményei lesznek, tudod, miért fog fájni és a legrosszabb forgatókönyvben még alternatíva is van, de te azt a lépést teszed meg. És nocsak, mi történik? Amit már előre tudtál: fáj. Na, ez a típus a kedvencem! Ebben profi vagyok. Ha valakinek tanácsra van szüksége, hasznos tippekre, hogyan kell ezt profin, írhat nekem e-mailt. Pár alkalom után viszont garantáltan (?) új hibázási lehetőséget kell keresni.

Szumma szummárum, hibázni jó. Fájdalmas – legtöbbször az egónk miatt, büszkeségből vernénk a fejünket a falba -, de aztán leülünk egy kicsit, magunkba mélyedünk, és rájövünk arra, hogy ha nem most, akkor legközelebb követjük el ezt a hibát. Jobb túlesni rajta, mert akkor mielőbb elkezdjük a dolgainkat helyesen intézni, ahogy nekünk a legjobb, és megérkezik az életünk minden területére az Igazi.

(Szépen, sorjában, hogy holtunkig tanulhassunk.)