Néha megmagyarázhatatlanul ragaszkodunk emberekhez. Persze, ha kicsit elgondolkodunk rajta, találunk okokat. Lehet, hogy az a valaki egy olyan személyiségünket hozza elő, ami tetszik nekünk. Kicsit olyan ez, mint a sznobizmussal összeköthető márkahűség. Mindig is szerettünk volna valamilyenek lenni, de nem vagyunk olyanok, viszont különböző, erre alkalmas tárgyakkal úgy tűnhet, a kívánt referenciacsoporthoz tartozunk. Átültetve a mostani témánkra: az a valaki olyan személyiségünket hozza elő, amire mindig is vágytunk: szexi nő, határozott üzletasszony, finom művésznő, vagy éppen szerethető kislány, gondos anyatípus, de az is lehet, hogy egy igazi tuskó… vagy ezek szépen, sorjában.

Tetszik ez nekünk, és közben észre sem vesszük, hogy ez azért történik, mert az a valaki nem igazán szereti az igazi egyéniségünket, nem fogad el bennünket ilyennek. Mi meg próbálunk az ő elvárásainak megfelelő embert varázsolni magunkból. Persze mindezt tudatalatt. Amikor észrevesszük, egy hét, hónapok, évek múltán, akkor… a fejünket verjük a falba, hogy hát, tényleg, baszdmeg, ezzel a valakivel akartam én minőségi időt együtt tölteni, miközben nem is vagyok önmagam?!

Az elfogadás persze mindkét oldalról elvárás, de – énektanárnőmet idézve – a “tarcsiban tartás” igencsak messze áll attól, amit egy nő kapni akar. Szerintem ezt nem muszáj elfogadnunk.

Néha megmagyarázhatatlanul ragaszkodunk emberekhez annak ellenére, hogy ők hozzánk nem. Még az is lehet, hogy önmagunk vagyunk mellettük, csak egy olyan valakiként, aki még sosem voltunk addig. Ragaszkodunk hozzájuk, mert elfogadjuk, szeretjük őket. Szeretjük az illatukat, a hangjukat, ahogy járnak, ahogyan a világ dolgairól gondolkodnak, még azt is, ha horkolnak… Valami mégsem stimmel, ezt érezzük, de mi csak elvakultan kötődünk. Hiányzik nekünk, pedig telibe szarja a fejünket, vagy még az sem. De hát mi szeretjük. Jobban, mint saját magunkat. Elvárjuk tőle, hogy szeressen minket, pedig mi még csak meg sem barátkoztunk magunkkal.

Ez lenne tehát a titok nyitja, önmagunk elfogadása?! EZ!! És végre megfejtettem. Úgyhogy bárkit is gördít az utunkba a sors, annyit, de annyit tudunk tanulni tőle, hogy az valami hihetetlen! Eddig is abban hittem leginkább, hogy nincsenek véletlenek, és ebben egyre biztosabb vagyok.

Néha megmagyarázhatatlanul faszfejek tudunk lenni, ez tény. Viszont amikor rájövünk arra, hogy egyszerűen csak megint rosszul választottunk, elképzelhetetlen megkönnyebbülés uralkodik el rajtunk. Az pedig, hogy nem vagyunk elég jók, elég kedvesek, elég szépek, elég sportosak, eléggé hosszú hajúak, eléggé kevésbé határozottak, elég türelmesek, elég gazdagok, eléggé elkényeztetettek, eléggé kevésbé szar arcok, stb., az nem igaz, ilyen nincs (pláne nem baj). Persze, hogy nem, hiszen rengeteg ember vesz körül minket, olyanok, akik imádnak így. Akik nem sajnálnak ránk 30 percet, amíg megisszuk a sörünket, mert 20 perc alatt nem sikerül, akik örülnek, ha írunk nekik egy szaros sms-t, akik mindent megtennének azért, hogy a társaságunkat élvezhessék, és nem utolsó sorban nem basznak át, nem használnak ki üzleti haszonszerzés céljából, sőt elfogadnak, értékelnek és szeretnek.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem a saját tapasztalataimból merítek. És jó, hogy ezeket megtapasztaltam. És nem vagyok mérges, legkevésbé sem érzek fájdalmat, hanem kurvajól vagyok. Talán egy kicsit csalódott, mert nemrég elveszítettem valakit, akit szerettem, barátként is, de talán ez kellett ahhoz, hogy megtaláljak valakit, akit éppen ideje már szeretnem: magamat.