Azon gondolkodom, mi a sorrend: magányosnak érzi magát az ember, mert tényleg egyedül van, vagy miután önző módon nem foglalkozik másokkal, egyszer csak magára marad? Az, aki megtapasztalja a magány érzését, azonnal verje ki a fejéből, hogy milyen szar neki, nézzen körül, és tegyen valamit azért, hogy ne érezhesse ezt. Szerintem ugyanis a magányt magunknak köszönhetjük, és ha igazam van, akkor egy szavunk sem lehet  ilyen esetben. Szóval, tessék abbahagyni a panaszkodást!

(Ezen igazából nem ma gondolkodtam, mert egyáltalán nem érzem most magányosnak magam. Megfogadtam ugyanis a saját, az első bekezdésben olvasható tanácsomat, s lám, máris minden sokkal jobb. 🙂 Természetesen semmi pénzért nem szólnék bele mások életébe (hiszen ez magán(y)ügy), csak segíteni akarok azoknak, akik egykori jómagamhoz hasonlóan magányosnak érzik magukat.)

Elképzelhetőnek tartom, hogy aki így érez, az valójában egyszerűen nem elégedett az életével, nem szereti, de el sem fogadja magát. Ezért nem nyitott másokra, ezért zárkózik el a hajdani barátai elől, és ezért dolgozik – magányosan – minden percében azon, hogy jobb legyen neki. Kicsit talán önző is.  Amikor egyedül van, ahelyett, hogy hasznos, örömszerző dolgokat csinálna (pl. blogírás), szarul van. Pedig milyen jó társaság vagyunk magunknak! Jó velünk olvasni, könyveket, cikkeket, írni is nagyon jó, jó nyelvet tanulni együtt, jó akár csak egy filmet is megnézni, kaját csinálni vagy elmenni kávézni, nézelődni, sportolni, énekelni, zenét hallgatni, a neten böngészni, összeszerelni egy polcot, stb. És nagyon jó elmenni egyedül valahová, ahol emberekkel találkozhatunk, ismerkedhetünk, és észrevétlenül megszűnik a magányunk is. Jó dolgozni is – ha szeretjük a munkánkat, de ez is csak rajtunk múlik -, jó elmerülni valamiben, amiben hiszünk, ami leköt minket, amiben fejlődhetünk, ami bármiért is motivál.

Ami még nagyon jó az egyedüllétben (mert itt most már egyedüllétről, és nem magányról van szó), hogy a magunk ura vagyunk, nem tartozunk magyarázattal senkinek, de mindig találunk valakit, aki szívesen meghallgat szükség esetén, és aki megosztja velünk az élete mozzanatait, és fordítva is igaz: biztosan akad legalább egy olyan ember az életünkben, akinek elmesélhetjük, mi van velünk, megoszthatjuk vele, velük az életünk történéseit. Az pedig, hogy ő milyen minőségben és szerepben van jelen az életünkben, nem változtat a tényen, hogy a magány márpedig csak rajtunk múlik és villámgyorsan megszüntethető. Vagy?