Na, kemény meló ez a blogolás, ha nincs fél órád, amit magadra fordíthatsz… Most viszont nem panaszkodni akarok, hanem elmesélni, mit érzek Lilike és Ronika iránt, és hogyan is indult a közös életünk, és miért is ajánlom mindenkinek, hogy gondolkodjon el, amikor azt mondja, mennyivel könnyebb lenne az élete(m) kutyák nélkül…

Amikor 20 éves lettem, a szülinapom előtt nem sokkal az a szerencse ért, hogy egy ismerősöm szomszédságában pont olyan kiskutyusok születtek, amilyenekről álmodoztam: kistestű, fekete-fehér, rövid szőrű kutyusok. Nyilvánvalóan égi jelnek vettem, és lecsaptam egyre, aki (tudom, tudom, ami) aztán a legjobb születésnapi ajándékom lett, magamtól. Szóval 9 éve már annak, hogy Lilike (teljes nevén Keszthelyi Vízililiom, amely nevet az akkori lakhelyünk és a közeli Hévíz ihlette) és én összeszűrtük a levet. Mit sem törődve azzal, hogy nem egyedül élek, és az a másik valaki nem akar kutyát, a világ legboldogabb emberének éreztem magam akkor. Lili imádnivaló volt, akkora, mint a tenyerem, és ezért könnyedén megtehettem vele, hogy a tenyeremen hordozom. Kicsit visszaélt a bizalmammal, és sokat veszekedtünk, harcoltunk, komoly feladat volt eldönteni, ki is a falkavezér, és a kis galád többször megmutatta a foga fehérjét (tényleg), de a szerelem már csak ilyen. A gyermeketektől sem tudnátok megválni csupán azért, mert nem elég kedves, mit ad isten, beteg vagy nem olyan a szemszíne, mint amilyet szerettél volna (nyugtassatok meg, ugye, nem?!).

20 éves voltam, rengeteg dolog érdekelt már akkor, és még bőven a pályám kezdetén jártam (hupsz, hogy elröppent majd’ 10 év..), rengeteg kérdéssel és bizonytalansággal, amiket ügyesen megválaszoltam magamnak és magabiztosan kezeltem őket – “szartam bele mindenbe”, sokan ezt így mondják.

Továbbtanulás: mit? hol? hol fogok lakni? miből fizetem?

Munka: mit? hol? ha tanulok, akkor ott? na, de mit? mikor? és akkor mikor tanulok?

Éneklés: hol? kivel? mit? mikor? ha tanulok, akkor mikor énekelek? ha tanulok, és dolgozom, akkor mikor énekelek??

Sport: na, ba**d meg, rendszeresen azt aztán mikor?? ha fizetni kell érte, miből? helyette inkább a kutyusokkal foglalkozom.

Szórakozás: na, ezt sem tudtam, mikor, hol, miből és kivel, de örök optimistaként azért ezt viszonylag könnyű volt elintézni.  :-))

Egy dologban biztos voltam: Lilivel együtt hódítom meg a világot!! Lilike benne is volt a dologban, alig lehet nélküle pisilni azóta is, szóval nem kellett neki kétszer mondanom, hogy “örökre velem maradsz, Béjbe!”

Aztán a kérdésekre lassan megérkezett a válasz. Továbbtanulás (ennek a történetét már ismeritek) Budapesten, gazdálkodási és menedzsment szakon. Nem rajongtam a fővárosért, de van egy nagybátyám, akinek nagyon sokat köszönhetek az életben, és akinek egy kihasználatlan lakását birtokba vehettem, így ez tűnt a legjobb megoldásnak. Meg hát mégiscsak Budapest, ahol a lehetőségek száma – nagyjából mindenben, kivéve a növénytermesztést és állattenyésztést – sokszorosa a vidéken megszámlálhatóknak.

Ez egy törést jelentett az életemben, hát még Liliében. El kellett válnunk ugyanis kb. másfél évre. Már a költözés előtt meg kellett kérnem a szüleimet, hogy hadd költözzön hozzájuk Lili, mert depressziós lett, mert egyre többet volt otthon egyedül. Igen, erre nem gondoltam. Arra, hogy majd tanulni és dolgozni fogok, amiket addig is csináltam, de egyre több időt vesz majd el. Arra, hogy egy kutyus nem mindenki által  és nem mindenhol szívesen látott látogató. Arra sem, hogy hiányozni fogok neki (azt tudtam, hogy ő nekem nagyon is…). Arra gondoltam, hogy jó lesz neki vidéken olyanok között, akik szeretik és akiket ő is szeret, és ÁTMENETI megoldásnak szántam. Nem is akarok erről beszélni, átmeneti lett. A szüleimnek, a családomnak nagyon hálás vagyok, amiért befogadták a kis sunyi dögöt, aki (tudom, ami) aztán rettegésben tartott ott mindenkit. Viszont egyfolytában ezt hallgattam, előtte, akkor és utána is, sokaktól: “mennyivel könnyebb lenne az életed kutya nélkül”. A hasonló kezdetű beszélgetések itt véget is értek, nekem ugyanis nem volt kedvem erről vitatkozni. Igen, vita lett volna. Nem vagyok hülye, én is tudom, hogy mennyivel könnyebb lenne az életem kutya nélkül, de basszus, már eldöntöttem annak idején, befogadtam, magamhoz láncoltam, megszerettem, igyekeztem a körülményekből a legjobbat kihozni, neki és magamnak is, próbáltam a legkisebb terhet dobni ezzel a szeretteim vállára (akik nélkül valóban más lett volna, nehezebb), de ez az én döntésem, és attól a perctől, ahogy meghoztam ezt a döntést, én egy kutyás lány vagyok. Egy lány, akit akár nőnek is nevezhetnénk, és akinek van két kutyája. Igen, kettő.

Megszabadítottam a családomat Lilike folyamatos keserédes morgolódásától, és elhoztam a fővárosba, hogy ő is megtapasztalja, milyen az, amikor begyullad a szem a levegőben szálló portól, meg amikor a járdán is száguldoznak, nemhogy az utakon. Igen, itt használják az utakat, ez nem egy nagy park, mint Búcsúszentlászló… És, Lilike, amit még nem mondtam el: van egy kistestvéred. Decembert írunk, Ronika (aki eredetileg November, így teljes nevén Pesti November Veronika, csak, hogy kövesse a korábbi névadási koncepciót) november végén költözött hozzám, több mint 6 évvel ezelőtt. Zabálnivaló volt, és az ég küldte, mert szerettem volna Lilinek társat, hiszen sem a tanulásra, sem a munkára nem fordítottam kevesebb időt, mint korábban, és nem akartam, hogy megint depis legyen, hanem azt, hogy boldog. Ezért fél évig alig jártam órákra, mert Lilike és Ronika meg kellett, hogy szeressék egymást, és inkább a parkban voltunk helyette.

A két legcukibb kutyáról van szó, azt azért vágjátok, ugye?! (OK, lehet, hogy a Tiétek is az.:-)) Ronika a kis kopottas, sprőd szőrével, kajla füleivel, ropilábaival, bamba pofijával, fékezhetetlen hiperaktivitásával, pocsék memóriájával (néha a nevét felejti el, néha meg csak azt, hogy nem szabad szaladgálni az úttesten), azokkal az őzike szemeivel és az imádnivaló ragaszkodásával (ellopkodja a ruháimat, vagy a lakáskulcsot, vagy a kutyakajás zacsit, a pórázt…, csak mert annak gazdiillata van…, jaj, kész vagyok tőle), egy égi ajándék. Ronikát ugyanis találtam. Valaki kitette. Ez is érdekes téma, azt hiszem…

Lili meg… sokat írtam már róla, de a világon nincs még egy kutya, amelyik olyan hangosan, olyan elviselhetetlenül, és bármikor képes hosszasan nyüszíteni, mint ő. Tudjátok, hányszor kihúzott ezzel a szarból a reggeli elalvásokkor?!?! És a kis mancsa, amit imádok, és amit gyakran ráteker idegenek lábára, miközben erősen 18+-os mozgást végez… Meg a nyalogatásmániája, a labdafüggősége még így 9 évesen is, és a cuki feje,… na, hát, nem lehet őt nem szeretni, a harapóssága ellenére sem.

Hogy milyen fajták? Nem kur**mindegy?!?! Imádom őket, cukik, ők is szeretnek. Ennyi.

Nem tudtam beülni fősulin az órák után egy sörre valami késdobálóba a csoporttársaimmal, mert haza kellett mennem a kutyusokhoz munka előtt? Nem, de nem bánom. Örömmel rohantam haza. Csak sajnáltam, hogy megint el kellett mennem, különben nem volt kutyakajára valónk…

Nem tudtam külföldre menni dolgozni? Nem, és?! Kerestem itthon.

Nem tudok elköltözni? Nem könnyű, de majd eljön ennek is az ideje.

Nem tudok utazgatni, csak velük, vagy meg kell kérnem a barátnőmet, hogy figyeljen rájuk? Nem utazok. Megkérem. Ennyi.

Valóban, kutyák nélkül sokkal-sokkal könnyebb életem lenne, de soha nem volt könnyű az életem, és soha nem fordult meg a fejemben, hogy egy 20 évesen, esetlegesen felelőtlenül meghozott döntésért őket vagy bárkit is hibáztassak, és megváljak a Csajoktól. Imádom őket, szuper kutyusok, külön-külön és együtt is. Kivisznek a szabadba sétálni naponta többször; már nem is igazán rágcsálnak meg dolgokat; örülnek nekem, amikor hazamegyek vagy csak meglátnak; tökjó velük vonatozni, és alig drágább így az út; és igazából épphogy csak egy kicsivel nehezebb mozgolódni velük; kicsit szőrösek csak (a ruháim nagyon) és, ami a legjobb, nem kell beszélgetnem a szomszédokkal, akik utálnak a hangos ugatás miatt, de ha kell is, máris van közös témánk. :-)) Az én döntésem volt, és talán tényleg meggondolatlan, de ha egyszer is valaki szemrehányást tesz, az… gondoljon arra, hogy nem vagyok hülye, tudom, miért érdemes áldozatot hozni, pláne olyat, ami a szeretetről és a gondoskodásról szól. Remélem, engem is lehet szeretni így, kutyástul-mindenestül.