Szóval csak keressük az Igazit. A megfelelő táskát az aznapra tervezett ruhához, hiszen nem mindegy, hogy stílusában és színében illeszkedik-e a szetthez. Azt a nadrágot, ami az amúgy nem tökéletes fenekünket is hibátlannak mutatja. Olyan telefont, ami illik a személyiségünkhöz, de lehet jóval okosabb, nem túl nagy, de elég nagy ahhoz, hogy e-book olvasónak és tabletnek is megfeleljen, ha meg a személyiségünk olyan, akkor iPhone-t. Olyan lakást, ami megfelel az igényeinknek, mert elég nagy az erkély, vagy éppen nem is egy lakást, hanem hatalmas családi házat még hatalmasabb kerttel, mert az tenne minket boldoggá. Azt a szőnyeget, ami a nappaliban lévő asztalhoz, a többi bútorhoz és a függönyhöz is passzol, és nem árt, ha könnyen tisztítható. Olyan munkahelyet, ami szakmai kihívást, izgalmat, “versenyképes fizetést”, de közben kiszámíthatóságot és nyugalmat is biztosít. A tökéletes iskolát a gyerekünknek, mert nem elhanyagolható szempont, hogy színvonalas oktatást nyújtson, hogy ne legyen a világ másik végén, hogy jók legyenek a tanárok, kedvesek a gyerekek, jó híre legyen, és ne dőljön össze az épület. Kutatunk a tökéletes edzésforma után, ami a lehető legkisebb energia- és időbefektetéssel a lehető leggyorsabban varázsol feszes combokat, de mindenképpen élvezetes. Végül is egész életünkben küzdünk azért, hogy a tökéletesnek vélt képet kialakítsuk magunkról a sok Igazi dolog segítségével.
A legnagyobb feladat viszont megtalálni az igazi Igazit. Azt, akinek a szeme csillogni kezd mindennap, amikor meglát minket, nem csak abban a nadrágban, amiben formás a fenekünk és nem csak azzal a táskával, ami megy a szettünkhöz. Akinek üzeneteket írhatunk és akit felhívhatunk a szuper, hozzánk illő telefonunkkal, akinek a fotóit nézegethetjük rajta, akivel chatelhetünk a Facebookon meg a Viberen tömegközlekedés közben, és aki felhív minket esténként, ha netán nincs mellettünk. Akivel együtt lakhatunk az imádott kertes házban, kávézhatunk a teraszon, a kertben csak labdázunk a kutyuskákkal, virágokat nevelgetünk, de ha erkély van, az sem baj. Akivel bent együtt főzünk, vagy majd ő főz, mi meg csak nézzük őt, és a mi szemeink is csillognak, de az is lehet, hogy nem lakunk együtt, csak átjön néha. Vagy inkább gyakran. Akivel együtt választjuk ki a nappaliba illő szőnyeget, hiszen a függönyt és a bútorokat is együtt találtuk megfelelőnek (vagy beleegyezett abba, amit szerettünk volna, de még az is lehet, hogy hagytuk magunkat rábeszélni, és még így is tökéletes). Aki néha meglepetésszerűen megjelenik a munkahelyünk ajtajában a nap végén, aki kedves, vicces, mit ad isten, szerelmes üzeneteket küld a céges e-mailre napközben, aki annyira elcsavarja a fejünket, hogy a meetingeken üldögélve csak bambulunk a prezire, miközben gondolatainkban akár még felnőtt tartalmak is megjelennek. Aki elviszi a közös gyerekeinket abba a bizonyos tökéletes iskolába reggel, aztán együtt megyünk értük, mesét olvas nekik esténként és megmutatja, milyen egy igazi férfi, amilyen aztán a kisfiunk akar lenni, ha nagy lesz. Akivel együtt futhatunk, együtt kirándulhatunk, együtt sétálhatunk, a combunk meg csak feszesedik észrevétlenül, és aki amúgy mindentől függetlenül úgy lát minket tökéletesnek, ahogy most vagyunk….
