Valójában folyamatosan az Igazit keressük. Gyakran érezzük, hogy semmi nem elég, nem elég jó vagy nem elég nagy, de amilyen furák tudunk lenni, az is lehet, hogy nem elég rossz. Egész életünkben folytatjuk ezt az olykor eszeveszett, máskor nagyon is megfontolt vadászatot, vagy csak nyitott szemmel járunk, hiszen annyi csodálatos dolog van…, mi meg nem akarunk lemaradni semmiről.

Szóval csak keressük az Igazit. A megfelelő táskát az aznapra tervezett ruhához, hiszen nem mindegy, hogy stílusában és színében illeszkedik-e a szetthez. Azt a nadrágot, ami az amúgy nem tökéletes fenekünket is hibátlannak mutatja. Olyan telefont, ami illik a személyiségünkhöz, de lehet jóval okosabb, nem túl nagy, de elég nagy ahhoz, hogy e-book olvasónak és tabletnek is megfeleljen, ha meg a személyiségünk olyan, akkor iPhone-t. Olyan lakást, ami megfelel az igényeinknek, mert elég nagy az erkély, vagy éppen nem is egy lakást, hanem hatalmas családi házat még hatalmasabb kerttel, mert az tenne minket boldoggá. Azt a szőnyeget, ami a nappaliban lévő asztalhoz, a többi bútorhoz és a függönyhöz is passzol, és nem árt, ha könnyen tisztítható. Olyan munkahelyet, ami szakmai kihívást, izgalmat, “versenyképes fizetést”, de közben kiszámíthatóságot és nyugalmat is biztosít. A tökéletes iskolát a gyerekünknek, mert nem elhanyagolható szempont, hogy színvonalas oktatást nyújtson, hogy ne legyen a világ másik végén, hogy jók legyenek a tanárok, kedvesek a gyerekek, jó híre legyen, és ne dőljön össze az épület. Kutatunk a tökéletes edzésforma után, ami a lehető legkisebb energia- és időbefektetéssel a lehető leggyorsabban varázsol feszes combokat, de mindenképpen élvezetes. Végül is egész életünkben küzdünk azért, hogy a tökéletesnek vélt képet kialakítsuk magunkról a sok Igazi dolog segítségével.

A legnagyobb feladat viszont megtalálni az igazi Igazit. Azt, akinek a szeme csillogni kezd mindennap, amikor meglát minket, nem csak abban a nadrágban, amiben formás a fenekünk és nem csak azzal a táskával, ami megy a szettünkhöz. Akinek üzeneteket írhatunk és akit felhívhatunk a szuper, hozzánk illő telefonunkkal, akinek a fotóit nézegethetjük rajta, akivel chatelhetünk a Facebookon meg a Viberen tömegközlekedés közben, és aki felhív minket esténként, ha netán nincs mellettünk. Akivel együtt lakhatunk az imádott kertes házban, kávézhatunk a teraszon, a kertben csak labdázunk a kutyuskákkal, virágokat nevelgetünk, de ha erkély van, az sem baj. Akivel bent együtt főzünk, vagy majd ő főz, mi meg csak nézzük őt, és a mi szemeink is csillognak, de az is lehet, hogy nem lakunk együtt, csak átjön néha. Vagy inkább gyakran. Akivel együtt választjuk ki a nappaliba illő szőnyeget, hiszen a függönyt és a bútorokat is együtt találtuk megfelelőnek (vagy beleegyezett abba, amit szerettünk volna, de még az is lehet, hogy hagytuk magunkat rábeszélni, és még így is tökéletes). Aki néha meglepetésszerűen megjelenik a munkahelyünk ajtajában a nap végén, aki kedves, vicces, mit ad isten, szerelmes üzeneteket küld a céges e-mailre napközben, aki annyira elcsavarja a fejünket, hogy a meetingeken üldögélve csak bambulunk a prezire, miközben gondolatainkban akár még felnőtt tartalmak is megjelennek. Aki elviszi a közös gyerekeinket abba a bizonyos tökéletes iskolába reggel, aztán együtt megyünk értük, mesét olvas nekik esténként és megmutatja, milyen egy igazi férfi, amilyen aztán a kisfiunk akar lenni, ha nagy lesz. Akivel együtt futhatunk, együtt kirándulhatunk, együtt sétálhatunk, a combunk meg csak feszesedik észrevétlenül, és aki amúgy mindentől függetlenül úgy lát minket tökéletesnek, ahogy most vagyunk….