Vannak helyzetek, amikor még a magukat teljesen őszintének vallók is a füllentést választják kiútként, ami pedig egy, a hazugságnál kevésbé elítélendő megoldás a szarból történő kimászásra. Tudom milyen ez. Viszont a nem őszinteségnek ez a példája, a füllentés annyira kedves kifejezés, hogy eszünkbe sem jut: bizonyos nézetek szerint ezáltal bűnt követünk el. Mondjuk, a szar is lehet különböző méretű, nehézségű, mélységű, összetettségű, típusú, témájú, stb., az biztos, hogy kimászni belőle kreativitást igényel.

Ismert a nem őszinteségnek az a típusa, amikor tudatosan, akár előre kitervelve nem az igazat mondjuk valakinek, valamivel kapcsolatban, azzal a céllal, hogy valakinek ártsunk. Ez gyakori menekülési forma, talán inkább védekező mechanizmus, viszont nagyon gonosz, ilyet nem szabad csinálni.

Említésre méltó például, amikor a fenti esethez hasonlóan cselekszik az ember, de nem akar ártani senkinek, vagy akár még jót is akar. Az őszinteség elkerülésének ez a típusa végül is akkor rendben van, nem? Hiszen nem akarunk senkinek ártani, akkor ezt elnézzük, ugye? Viszont nem mondunk igazat, az nem gáz?! Lehet, hogy nem, én nem tudom, csak elmélkedek. Mindenesetre, ha okoz valamilyen nemvárt eseményt, akkor jól vagy rosszul sül el.

A kegyes hazugság – amikor nem akarunk megbántani valakit, ezért elferdítve tálaljuk az igazságot, a véleményünket, bele sem gondolva abba, hogy talán ezzel bántjuk jobban… de innentől inkább védekezés ez is. Éppen elkerüljük a konfrontálódást.

Előfordulhat az is, hogy valakiről a háta mögött nem igaz dolgokat állít valaki úgy, hogy nem tudja, hogy ezek nem igaz dolgok. A hazugságnak ezt a típusát gyakran pletykaként emlegetjük. Ezt már nem is menekvésként, hanem inkább szórakozási lehetőségként említeném, és megkülönböztetünk jóindulatú (amikor nem akarunk ártani és azt sem tudjuk, hogy nem igaz, amit mondunk), valamint rosszindulatú (amikor direkt, gonoszságból ferdítünk el egy történetet vagy ártó szándékkal adunk tovább igaznak vélt információt) pletykálást.

Meg biztosan létezik az az irányvonal, amikor kényszerítenek minket arra, hogy hazudjunk. Mondjuk, azzal fenyegetnek, hogy különben meg fognak ölni vagy elrabolják a gyerekeinket. Ez a típus számomra csak filmekből ismert egyelőre, de tovább kutatok a témában.

És igen, van olyan is, amikor kimondottan magunkat akarjuk védeni, a saját érdekünkben térünk le az igazság ösvényéről, de nem ártunk ezzel senkinek, és csupán azért nem vagyunk őszinték, hogy nekünk se származzon kárunk – az igazságból. Mi, azt hiszem, ezt hívjuk füllentésnek, ami egy, a hazugságnál kevésbé elítélendő megoldás a szarból történő kimászásra. Mi meg szeretjük védeni a seggünket.

Valószínűleg mindannyian hazudunk olykor, lehet, hogy csak akkorát, hogy észre sem vesszük. Amúgy is teljesen hozzászoktunk ahhoz, hogy minden kétesélyes: vagy igaz az, ami elhangzik, vagy nem. Ha bebizonyosodik, hogy nem, az tökéletes mozgatóereje a további agyalásnak, hogy vajon megint átvertek-e, meg hogy miért nem lehet őszintének lenni, pláne, ha az ember nem kér és vár el mást, vagy hogy hazudnunk kellett volna ahelyett, hogy valakinek – ismét – elárultuk a legféltettebb titkainkat, ezek után meg….

…mihez kezdünk velük egyedül?!